Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)
12. A barkó néphagyomány sajátságai
a vízimolnárság, a patakokra épült gyapjúkallók, kendertörök ugyancsak a régió sajátságos természeti adottságait hasznosították. Nem ilyen kézenfekvő a magyarázata annak, hogy a felföldi regionális kultúra integrációja, egységes volta megmutatkozik a faluformák, az építkezés és lakásbelső, a közlekedés, jármüvek, teherhordás, sőt a viselet és a táplálkozás jellegében is. Gondoljunk arra, hogy az ún. palóc háztípus, amit helyesebb felföldi vagy északi háztípusnak nevezni, Máramarostól egészen a Vág völgyéig elterjedt volt, s nemcsak a magyar nyelvterület északi sávjában, hanem a szomszédos kárpátukrán és szlovák népterületen is. Tovább követve ennek a háztípusnak az elterjedtségét azt találjuk, hogy lényegét tekintve formailag vele egyező, kürtös, laposkemencés házak álltak Kelet-Európa ukránok, lengyelek, oroszok lakta térségein is. GUNDA Béla ezt a háztípust - más műveltségi elemekkel egyetemben (pl. vízvetős háztető, függőbölcső, kiszejárás) - szláv hatásra vezette vissza. Felfogása szerint a palóc népi műveltségnek ezekből a kétségkívül szláv néprajzi elemeiből „a felszívott szlávság kultúrarca bontakozik ki." Tény, hogy a felföldi magyarság egész történelme folyamán szoros kapcsolatban élt a szomszédos szlávsággal. A népi kultúrában és a népnyelvben jelentkező regionális jelenségek, „felföldizmusok" jelentős csoportja erre az együttélésre vezethető vissza. Tájanként változó mértékben van jelen a Felföld magyar és szlovák népi műveltségében az ottani német népcsoportoktól kapott kulturális örökség. Különös, hogy még olyan jelenségcsoportokban is megmutatkozik a nagytáji egység, mint az emberi erővel történő teherhordás. Az északi magyar népterületen, akárcsak a szomszédos szlovák és kárpátukrán tájakon, meghatározó a háton, főként vászonponyvákkal történő cipekedés. Többféle méretű, minőségű ponyvát, abroszt, kendőt, hálót használnak, de említhetők a szénás hátikasok, a hátikosarak, hátitarisznyák is. A teherhordó eszközök elterjedésének hátterében is szláv, német hatásra lehet gyanakodni. A nagytáji kulturális egység mégis főként a történeti sors, a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés évezredes közösségére vezethető vissza. Az egész régiót jellemezte a 19. század derekáig a viszonylag szigorú, de töretlen feudális fejlődés, a középkori hagyományok, archaizmusok továbbélésének kedvező marginális (peremvidéki) helyzet és konzervatív szellemiség. Sok tény figyelmeztet arra, hogy a felföldi regionális kultúrát - mint az egész népi műveltséget - állandó változásában, megújulásában kell felfognunk. Ismeretes, hogy a felföldi nép táplálkozásának egyik jellegzetessége a sokféle savanyú, tejjel vagy tejföllel habart leves. Egyes ételek az utóbbi száz év folyamán már kiszorultak a konyhájáról (pl. rozskenyér, kiszi), de ugyanakkor újabb, részint burgonyából készült ételek váltak a felföldi konyha jellegzetességeivé (pl. trapacska, tócsni, haluska). Hasonló megállapításokat lehet tenni a népviselet vagy a pásztorművészet egyes elemeiről is. Természetesen a „felföldi"-nek minősített jelenségek elterjedési területe nem azonos. Az egész történeti nagytájon, minden etnikumnál megtalálható jelenségeken kívül (mint az említett kemence- és háztípus vagy a batyuzás), olyan jelenségek is megkapják ezt a jelzőt, amelyek nem minden etnikumnál ismeretesek, s csupán a régió egyes részein jellegzetesek. A pásztorok ivócsanakjairól már
