Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

Kárpát-medence parasztjai a talajt túró ekék vasait szerelték szerszámukra. Persze ebben a munkakultúrában sem tudtak mindent egyetlen kaptafára felhúzni, ők is különféle hatékonyságú technikai megoldásokat alkalmaztak. A kezdetleges talajmüvelés technológiája lassanként a perifériára szorult. Itt a szántó-vetőknek nem volt szükségük az összefogásra. Egy pár igavonóval vagy akár egyetlen lóval szántottak. Boronával takarták be az elvetett magot. Mindenütt sarlóval arattak. A kontinentális övezetben, ahol kevés kenyérgabona termett, a kévéket a szántóföldön utóérlelték, majd betakarítva a termést, botokkal csépelték ki a kalászokból a magvakat. A két fadarabból álló, bőrgyűrüvel összeerősített csép csak az i. sz. I. évezred vége felé kezdett terjedni Közép- és Nyugat-Európában. Keletközép-Európában pedig később, a középkorban alkalmazták ezt a szerszámot. A mediterrán övezetben és a ligetes sztyeppén a learatott gabonát - valószínűleg - elnyomtatták. Marhával, lóval, öszvérrel dolgoztak. A betakarítás után száraz az évszak, és minthogy csekély volt a termés, nem is raktak asztagot, hogy elraktározzák a kévéket. Ugyanezen okokból nem csépeltek. Az elvetett magnak legfeljebb a kétszeresét takarították be. De olykor ennyit sem. Az éhség nem volt ritka vendég náluk. A szálas gabona tárolására nem építettek - lakóházaik méreteit meghaladó méretű - pajtákat. Olyan kevés termett, hogy nem is voltak raktározási gondjaik. Nagy kosarakba, ládákba és néhol földbe ásott vermekbe töltötték a kenyérnek valót. Mozsarakban, kézimalmok segítségével és néhol kanalas malmok kövei között őröltek. Az asszonyok kását főztek és lepényeket sütöttek. Alacsony alkoholfokú gabonalét, sőt erjesztett mézsört is ittak. Egyelőre még nem ismerték a kelesztett kenyeret. Lenolajjal, vajjal és néhol sertészsírral főztek. Marhafaggyúval is sütöttek. Káposzta, répa, cékla volt legfőbb növényi eredetű élelmük. A káposzta, a cékla főzete, amelyet egy kevés őrleménnyel sűrítettek, nem hiányzott a napi étrendjükből. Aligha mondható, hogy a kínálat változatos és étvágygerjesztő lett volna. Kis kemencéket építettek vagy a járószinten rakott tűzön főztek, esetleg roston és nyárson sütötték a húst, késsel szétvagdalták és úgy ették. Húst, halat, gyümölcsöket - tartósítani akarván - füstöltek vagy aszaltak. Egyes zöldségeket savanyítva konzerváltak. Alacsony alkalmatosságokon vagy a földön ülve fogyasztották el az alacsony asztalra tálalt ételt. De a szokás csak az előkelőbbek körében volt általános, a kisemberek a földön kuporogtak, esetleg elheveredtek, amikor étkeztek. Nekik nem volt asztaluk. Senki sem használt személyenként külön terítéket. Körülülték az ételt. Amit megfőztek (kását és zöldségeket, hüvelyeseket) a fazékból kezükkel csipegették ki, hogy a szájukba tömjék, majd a maradékot szürcsölték. Egész Európában ez volt az általános gyakorlat. Régészeti hagyatékukban kis cserépfazekakat és nagyobb tálakat találnak az ásatásokon, tányérokat nem. Többen ettek egy tálból, egy fazékból vagy fatálból. Villájuk nem volt, (nagyobb méretű) kanalukat inkább ivásra használták, mintsem arra, hogy az ételből meregessenek vele. Kézzel ettek, az ujjaikkal csipegették a közös tálból az ételt. (így esznek világszerte az archaikus civilizációk egykori területén élő parasztok és pásztorok, kínaiak, mongolok, indiaiak, arabok, mexikóiak, az Andok lakói stb.) Az ételkészítési és fogyasztási kultúrájuk szinte a mezőgazdasággal egyidős volt és alig változott a hosszú korszakon át. A magántörténelembe tehát - a jelekből ítélve - még nem nyomult be a civilizáció. Az emberek életmódja nem távolodott el a természet megvonta határoktól. Végeredményben ők is messzemenően alkalmazkodni voltak kénytelenek a környezeti adottságokhoz.