Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)
NEMZETISÉGEK BÉKÉS-CSANÁDBAN
A zsúptetőhöz a rozsot úgy csépelték ki, hogy csomóstól a fagereblye fejéhez verték a kalászokat. így nem tört össze a rozs szalmája. 255 Aratás végeztével máris szegődtek a cséplőgéphez. Tanyáról tanyára jártak gépelni. A csépeltető gazdák azt nézték, hogy melyik a jobb gép, meg hol dolgoznak jobban a munkások, s azokat hívták maguknak csépelni. A cséplőmunkások bére 5-6%-a (percent) a kicsépelt magnak. Még most is büszkén emlegették adatközlőim, hogy pl. 11 évig voltam kazalrakó: meg hogy ha jó szalmakazalt (jirada, kamara) raktam, a gazda megajándékozott egy malaccal. 256 A cséplőgépnél dolgozók munkaszervezete a következő volt: 4 férfi az asztagról dobálta a kévéket (kívehányók), négyen a szalmát hordták rudasokban (porsor, niviljak) a kazalra. Egy férfi volt az etető, 2-3 férfi a zsákos, egy lány a kívevágó, 3 lány vagy menyecske pedig a törekben dolgozott. A törekesek 3/4 rész, a kévevágó félbért kapott. A cséplőgépnél dolgozó munkások, ha közelebb dolgoztak, akkor naponta, ha távolabb, akkor kedden és pénteken ebédet vittek. A női teherhordás általános eszköze az abronyica volt. Erre akasztották a cserépkantái meg a vedret. A garabolyba helyezett ételt is abronyicán vitték a cséplőgéphez. A kenyeret abroszba kötve akasztották rá. A gabonafélék után fontosságban a kukorica következett. Battonyán a magyar lófogú, a fehér lófogú, a csikkandi fajtákat termelték. Még hallottak adatközlőim arról, hogy a kukoricát az ugarolt földre rászórták és beleszántották a földbe. De már az 1880-as évekre felváltotta az eke elé történő pergetés. Minden harmadik borozdába szórták a kukoricát. Az eketalyigára szerelt kukoücapergetői a pécskaiak használták először, s aztán terjedt el a battonyai szerbek között az I. világháború alatt. A kukoricaápolást a simára kapálással kezdték, másodszor már tötötték. Az 1920-as évekig még hancsikra tőtöttek, majd elterjedt az ekekapa, s megszűnt a hancsikolás. Az egyszerre felfogott földterületet a kapálok pasztának (o postata) nevezték. Meg kell említenem, hogy a csikkandi fajtát pattogatás kedvéért vetették. Télen sűrűn fogyasztották, különösen a gyermekek. A legelterjedtebb köztes vetemény a tök volt. Két fajtáját termelték Battonyán, éspedig a lótokat (ludaie de cal, koniska ludaja) és a fehértököl (ludaic de capt, bela ludaja). A fehértököt ott termelték, ahol trágyás volt a föld. A lótököt azonban a kukorica közteseként vetették, minden harmadik sorba. A felszabadulás előtt Battonya olajnyerő növénye a tök volt. 257 A napraforgót nem termesztették. A lótok magjából sajtolták az olajat. Cserép- és üvegedényekben tárolták. A cserépfazékba öntött olajat kemencében megdunsztolták, s ruhával lekötötték. így védték az avasodástól. Az olaj fontos tápláléknak számított a battonyai görögkeleti családok háztartásában. Beszerzése, biztosítása csaknem nélkülözhetetlen volt. Köztes veteményként termelték a babot (pásula vagy fascalé) is a kukoricaföldeken. Minden harmadik sorba vetették a babot is, alkalmazkodva a tök bokraihoz, s egy-egy fészket 5-6 lépésre egymástól. 255 „Benedek Andrásnak a tanyai szérűs kertjéből 2 kas méheit ellopta Kovacsics fia ... a (tanú) mondotta a tanyájukon lévő cséplősöknek (akik) Farkas József, 28 éves, Jámbor Ferenc 22 éves vésztői lakosok." BL. B. Pp. iratok 1120/1852. 256 Rékasi András 257 Bencsik János 1979. 211-220.
