Viga Gyula: Hármas határon (Officina Musei 4. Miskolc, 1996)

VÁNDORMUNKÁSOK - MUNKÁS VÁNDORLÁSOK

szik vissza: „Amikor befejezték az aratást meg a cséplést, akkor hazavitték a terményt. 2-3 hét múlva újra lejöttek, ha a gazda zsúpot akart csépeltetni. A csűrben vagy az udvaron csépeltek. 2-3 csépelt együtt. Odahaza csak csépával (csép) csépeltünk: zabot, pohánkát, árpát. Ott is 3 verte, megvolt az üteme, ritmusa. (Nem emlékszik a részletekre, pedig úgy tudja, hogy kis versike ritmusára verték a kalászt! V. Gy.) Az aratók is 2-3 hétre jöttek, általában a cséplők is - a terménytől függően."

15 2. A ruszinokhoz viszonyítva igen kevés a bodrogközi falvakban a szlovákság vándoraratóinak nyoma. (A tót jelzőt csak a származási hely ismeretében fogadtam el szlovák jelentésűnek.) Nem igazolható az a vélekedés, hogy a szlovák aratók inkább az uradalmakban vállaltak volna munkát, míg a ruszinok inkább a parasztgazdákhoz szegődtek volna. A tótságból, a Tátra alól érkező vándor aratók emléke Kisgéresben, Szinyérben, Perbenyikben is Bácskában mutatható ki. Leleszben Nagymihály és Sztropkó környékéről járó vándorok alakját őrzi az emlékezet. Bár ezek az információk nem olyan egyértelműek, mint az adatok tömegével is jelző ruszinoké, hogy mégsem zárható ki a felső-szlovákiai aratók bodrogközi jelenléte, azt a Bodrog túlsó partján gyűjtött információk is sejtetik. Kisbáriban, Ladmócon, Garanyban és Szürnyegen egyértelműen kimutatható a Késmárk, Poprád környékéről érkező vándoraratók jelenléte az 1920-3 0-as években. 3. Még a szlováksághoz képest is elhanyagolható a polyákok vándoraira vonatkozó anyag, a Bodrogközből - a bemutatott halotti anyakönyvi adatot leszámítva - információim nem megbízhatóak. Egyértelműbben kimutatható viszont nyomuk Abarán, Szürnyegen, Hardicsán és Kiskázmérban, ami azt jelzi, hogy a Duklai-hágón át, az Ondava és a Bodrog völgyén egészen Dél-Zemplénig elérhettek a munkásvándorlások. (Kázméri adatközlőim jelzik is, hogy a polyákok Mezőlaborc felől jöttek.) A fentiek inkább csak körvonalazzák az interetnikus kapcsolatok táji kereteit, azzal együtt, hogy a Felső-Bodrogközben a ruszinság jelenléte, ill. annak emléke szinte megkerülhetetlen a néprajzi terepmunka során. Az említett táji keretek által befoglalt kapcsolatok lehetséges tartalmát, működését itt most az aratás egyetlen, tájilag jellemző elemén, a szálas gabona bekötésének, összerakásának és számolásának kérdéskörén próbálom bemutatni. II. A SZÁLAS GABONA BEKÖTÉSE ÉS ÖSSZERAKÁSA A levágott szálas gabona kévébe kötésének, a kévék tarlón való összerakásának és számolásának kérdése a magyar néprajzban meglehetősen jól adatolt, s elkészültek már e témakör összegzései is.

16 Figyelmemet elsősorban a kévék összerakásánál megjelenő elnevezések különbözősége, változatossága fordította e kérdéskör felé. Bogdán István kutatásai révén ismerjük, hogy Zemplén vármegyében - hasonlóan a Felföld többi megyéjéhez - a 15-17. században különböző számú kévéből rakták össze a mértékegységül is szolgáló csomókat. 1562-1621 között az adatok döntő többsége 30 kévéből rakott kalangya (ritkán 15 vagy 18 kéve), 1549-1766 között 52 és 80 kéve között változó kepe (leginkább 52-től 64-ig), 1607-1717 között pedig 15 és 32 kéve között változó nagyságú kereszt alkalmazásáról tudósítanak. Az utóbbiak között, hasonlóan a Felföld többi területéhez, a 20 kévés volt a leggyakoribb.

17 A dézsmajegyzékek gelima 15 Dinics Mihály, Körtvélyes. Szül. Újszék-Nová Sedlica, 1913. 16 Balassa Iván 1956. 401-442.; Magyar néprajzi atlasz 44-50. térképlapok 17 Bogdán István 1991. 399^107. passim