A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. (Miskolc, 1991)
NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: A gépi cséplés előtti szemnyerési módok Karcsán
Nyomtatásra általában jó lovakat és ökröket használtak, s ezek egy nap alatt 1-2 ágyást tudtak megjárni. Ha a saját terményt járatták, akkor nem fogtak hozzá soha a szemtisztításhoz addig, amíg a járatást be nem fejezték. Más volt a helyzet az uradalmakban vállalt munkáknál. Ott rendszerint 6-8 ember állt össze, s egy ilyen csapat 4-6 lóval rendelkezett. Ilyen esetben amíg az egyik szérűn két-három ember a nyomtatást végezte, a másikon már készítették a következő ágyást, majd mikor már megtörtént egy ágyás nyomtatása, volt ember a szem azonnali tisztítására is. Nyomtatáskor a napi teljesítmény 70-80 véka volt, melyből minden tizediket a nyomtatók kapták. A nyomtató csapat mindig úgy állt össze, hogy abba rendszerint 2-3 ember került l-l pár lóval vagy ökörrel, 2-3 ember pedig csak gyalogosan. A keresetből két részt kaptak a lovasok, egy-egy részt pedig a gyalogmunkások. E mellett az uradalom biztosította az állatok számára minden napra az abrakot és a szálas akarmányt. A nyomtatóemberek is kaptak kosztot. Számukra hetenként mérték ki természetben a következő mennyiséget: 11 kg liszt, 1,5 kg szalonna, 1 kg hús, 0,25 kg só, 1,5 1 pálinka. A részelés mindig akkor történt, amikor a nyomtatók végeztek egy-egy terménycsomó megtisztításával. A nyomtatók kötelessége volt naponta a szemet felszórni, a szalmát és töreket a megkezdett szalma- és törekkazalba berakni. A nyomtatás alkalmával keletkezett szalmát és töreket mindig kazalba rakták. A kazlak helyét rendszerint a szérű egyik szélén jelölték ki. Ez persze mindig attól függött, hogy milyen közel voltak az istállók, mert ha az éppen a szérű keleti vagy déli oldalához volt közel, akkor a szalma- és törekkazlakat is ott rakták össze. A határban a tábla szélén végzett nyomtatás alkalmával a szérűt mindig azon az oldalon alakították ki, amelyik mellett az út volt. A szalma- és törekkazlak itt a szérű út melletti részére kerültek. Kazlazáskor a szalmakazal egyik végébe, lehetőleg a déli végébe, a kazal folytatásaként rakták meg a törekkazlakat. Ha ez helyhiány vagy valami más ok miatt nem volt lehetséges, akkor a törekkazal mindig a szalmakazal mellé került. A paraszti gazdaságokban a szalma- és törekkazal a szérűnek mindig arra a részére került, ahol a porta szántó, illetve termőföldként használt része kezdődött. A törekkazal itt a szalmakazal szérű felé eső végébe került mindig. Több helyen azonban a törek tárolására nádtetős, napraforgószár vagy nádfalú törekest építettek a portán. Sok helyen az ilyen törekes a szalmakazal alá került, s bejárata a kazal egyik végéből volt. 5. Szemnyerés járgány'os cséplőgéppel: Az uradalmakba az első cséplőgép, melyet akkor kazánnal, „tüzesgéppel" hajtottak meg, az 1880-as évek elején került. A kisparaszti gazdaságokban azonban még akkor sem csépeltek volna vele, ha nem kellett volna fizetni a cséplési díjat, mert ennek a kazánnak az üzemeltetéséhez fűtőanyag kellett, s erre csépléskor a szalmát használták. A paraszti gazdaságokban viszont nagy szükség volt a szalmatermésre, ezért inkább alkalmazták szemnyerésre még ebben az időben is a nyomtatást. Változott a helyzet, amikor a faluban megjelent az első járgány os cséplőgép, s tulajdonosa bércséplésre is vállalkozott vele. A gép első feltűnése a 19. század utolsó évtizedére, az 1890-es évek első felére esik. 1894-ben már csépelnek járgányos géppel. Igaz, akkor még nem karcsai a tulajdonosa, hanem a Szabolcs megyei Dombrádról került csépléskor a faluba, de 1895-ben már az egyik karcsai kereskedőcsalád, az Ungár család járgányos gépje, 1896-ban pedig már a Glück család gépje is csépel a faluban. Ebben az időszakban már minden bodrogközi faluban található járgányos gép. Ezt bizonyítja az is, hogy cséplés közbeni balesetről is beszámolnak a korabeli lapok. 7 A faluban az „álló elrendezésű, vagy oszlopos járgányt" használták cséplésre. 8 Magának a járgányos gépnek két része volt: a járgány és a cséplőszerkezet, a „dob".
