Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

TAKÁCS Péter-UDVARI István: Adalékok a Felső-Tisza-vidék sógazdálkodásáhoza 18. század végéről (Máramarostól Szepesig)

kóinak nagyobb mennyiségű sóra lévén szükségük, ezért ók bérbe hordatták a sót. Bellény és Zsip szekere gazdáit fogadták fel rendszeresen e tevékenységre. A megye többi települését a lakosok önmaguk látták el sóval. Rudnya lakói vallanak erről legplaszükusabban: „Tokaji sóval kereskednek - mondották. A hozott sót a környékbeli helységekben árulják". Gömör úrbéresei is hasonlóan vallottak: „Sót nyereségre magoknak Tokajbúi szoktak hordani". Rimaszécs úrbéresei sem titkolták, hogy „sót némellyek Tokajbúi maga számára nyereségre néha-néha hozni és kiárulni szokott". A megidézett vallomások is sejtetni engedik, hogy Gömör megye lakói Tokajból szerezték be a sót. Ezt még bizonyosabbá teszik azon falvak lakóinak az egybehangzó vallomásai, akik bevallásuk szerint „Tokajbúi hozott sóval kereskednek". Ezt - szóról szóra megismételve - az alábbi Gömör megyei falvak lakói vallották: Abafalva, Aggtelek, Balogfalva, Baraca, Bánréve, Berzétke, Bénna, Füge, Gergelyfalva, Gömörpanyit, Guszona, Harkács, Jánosi, Imola, Alsókálosa, Felsökálosa, Kánó, Kecsö, Királyi, Követses, Lekenye, Lénártfalva, Lökösháza, Mellété, Méhi, Oldalfalva, Pelsöc, Perlác, Poszoba, Putnok, Ragály, Ráss, Runya, Sajógömör, Sánkfalva, Sőreg, Szentkirályi, Sztárnya, Alsószuha, Szuhafő, Alsóvály, Várgede, Velkenye, Zubogy, Zsip, Zsór. Nem volt sóház, sólerakat a 18. század utolsó harmadában Borsod megyében sem. E törvényhatóság lakóinak sóellátását ma még homály fedi. Nem segít bennünket a homály oszlatásában a Mária Terézia-féle úrbérrendezéskor kivett paraszti vallomások sora sem. A lakosok ugyanis sehol nem említették a sószállítást mint jövedelmi forrást, sem pedig azt, hogy honnan szerzik be a sót. Annál többet panaszkodnak azonban arra, hogy városoktól távol élvén, nincs módjuk szekerezéssel pénzt keresni. így ház csak feltételezhetjük, hogy Borsod megye falvainak, mezővárosainak a lakói többnyire Tokajból és Egerből láthatták el magukat sóval, avagy a gömöri sókereskedő jobbágyok látták el őket is e fontos ásvánnyal. Borsod megye parasztjainak a vallomásaiból, inkább panaszaiból következtethetünk arra, hogy a megye számos falujának szikes lévén a határa, mezeje, szántóföldje, állataikat nem, vagy csak ritkán kellett „sózni". A szikes legelőkre, földekre az alábbi helységekben panaszkodtak: Egerlövő: „legelő marháink sózások helyett szolgálnak a székes földek". Ernőd lakói azt vallották, hogy „a szék is szántó földeinknek bizonyos részében terméketlenséget okoz". Hejöbába „szántóföldei is székesek". Mezőcsát határában is sok a „székes" dűlő. Mezönagymihály úrbéresei haszonvételeik között említették, hogy „marháinkat a székeknek bővsége miatt nem kelletik sózni". Hasonlóan vélekedtek Négyes úrbéresei: „mezeink is a barmok legelésére, mivel székes, alkalmatos és elegendő". Tiszaszederkény lakói inkább már panaszolták, hogy „kevés szántóföldeinknek nagyobb része székből álló". Tiszatarján jobbágyai is inkább sajnálkoztak, mondván: „ami kevés földünk