Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

TAKÁCS Péter-UDVARI István: Adalékok a Felső-Tisza-vidék sógazdálkodásáhoza 18. század végéről (Máramarostól Szepesig)

vagyon, nagyobb része székbűi és homokbúi álló". Ugyanezt vallják Tiszavalk lakói is: „szántó földeink csupán székből állanak" - mondották. íme a rejtezkedő borsodi jobbágyok, akik a mai kor történészeit is csak találgatásokra kárhoztatják. Biztosan csak annyit tudunk róluk, hogy só nélkül maguk sem, állataik sem élhettek. Abaúj vármegyében Kassán volt sóház. Sáros megye lakói - kettős fuvardíj fejében - szekerezték is a sót Kassára. Amint azt már megemlítettük - Böly, Beretö, Licsén, Senyig, Szokolya községek lakói - hordták ide a sót Sáros megyéből. Kivették azonban részüket a sófuvarozásból Abaúj vármegye községeinek a lakói is. Érdekes azonban, hogy Sóvár bányáit és párlóit egyetlen abaúji településen sem említik. Tokajból „nyereségre sót hoznak" azonban Gagybátor úrbéresei, „olykor" Nyésta lakói. Tokajból Kassára hordják a sót több-kevesebb rendszerességgel K'enyhec szekérrel és igásállattal rendelkező gazdái. Devecser lakói pedig azt vallották, hogy ők Mecenzéfre hordják a sót. Tokaj négy-öt mérföldnyire volt az abaúji településektől, s ahogyan Alsószend lakói vallották, „az útja nehéz szokott lenni, és a szekerezés kárunkra volna inkább, mint hasznunkra", ezért efféle szekerezéssel csak szükségből foglalatoskodtak. A szükség azonban az alábbi falvak lakóit mégis rászorította, hogy „sónak szekerezésével annak idején pénzt" keressenek: Böd, Bologd, Beszter, Benyik, Bátyok, Csákány, Haraszti, Gyürke, Györgyi, Lengyelfalva, Királynép, Felsökemence, Osva, Felsönovaj, Nádaska, Szinnye, Széplak-Rövidszer, Széplak-Hosszúszer, Rozgony, Ránk, Zsir és Vajkóc. Bár az említett falvak lakói nem szólnak arról, hogy honnan hová szekerezik a sót, de vásározási útvonalaikból, munkaalkalmat kereső egyéb tájékozódásukból majdnem biztosra vehetjük, hogy ők is Tokajból Kassára szekerezték - főleg télidőben - a sót. ígértük még Torna vármegye lakóinak sószállító útjait és sószekerezési szokásait számba venni. A jobbágyok azonban a sószállítást Ületően itt is diszkrétek voltak. Sem kereseti lehetőségeik, sem kincstári terheik között nem emlegették a sófuvarozást. Nem lévén Torna megyében sem sóház, viszont „körbeölelte" őket a kassai, tokaji, egri és gácsi sóház, a megyén keresztül szekerező fuvarosok bizonyára ellátták Torna népét sóval, esetíeg ők maguk, vásárokra járván, ott szerezték be a szükséges sót, idejüket és munkájukat jövedelmezőbben használván, mintha sót fuvaroztak volna.

11 íme egy szelete a magyarországi sószállításnak a 18. század utolsó harmadából. A kép - tudjuk - nem teljes, de a legfontosabb jellemzőket talán felvillantja. 13 vármegye 53 209 km -nyi területén élő 1 363 887 lakosának,

12 s az általuk birtokolt, kitudhatatlan mennyiségű állatnak a mindennapi sószükségletéről többnyire a fentebb vázlatosan felvillantott módon gondoskodott a Kamara, s gondoskodtak maguk a lakosok. Az évenként így szállított több százezer