A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Veres László: Északkelet-Magyarország asztalosipara a 16-19. században

ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁG ASZTALOSIPARA A 16-19. SZÁZADBAN VERES LÁSZLÓ Az asztalosmesterség a különböző famegmunkáló iparágak differenciálódása folyamán alakult ki. A mai értelemben vett asztalosság, az antik ismereteket felelevenítő és továbbfejlesztő mesterség ismeretanyaga nyugat felől áramlott be Magyarországra. Az iparűzők munkakörét úgy határozták meg, hogy „fürészelt deszkából", gyalu felhasználásával, enyvezéssel „müveinek".

1 Magyarország északkeleti régiójában - mint oly sok iparág esetében - a felvidéki városokba betelepített németek voltak a mesterség első művelői. A leleszi konvent egyik bizonyságlevelében fordul elő elsőként az asztalgyártó elnevezés 1464-ben. Az új mesterség elnevezéséből arra következtethetünk, hogy a fűrészelt deszkából dolgozó mesterek eleinte egyetlen bútorféle, az asztal gyártására specializálódhattak. Addig ugyanis rendkívül egyszerű, csak étkezés alkalmával felállított asztalféleség volt használatban. Az egyszerű tartószerkezetből és deszkalapokból álló asztalt étkezés után elbontották, mint erre az „asztalt bont" kifejezésünk is emlékeztet. Az asztalosok müvei, a gótikus asztalok már állandó jellegű bútordarabok voltak, komplikált felépítésük kivitelezése sajátos tudást kívánt. Az asztalgyártók a korszerű bútorkészítő technikák ismeretével hamarosan az egész bútorgyártás hegemón képviselőivé váltak, és érdekeik védelmére céhekbe tömörültek. Kassa mellett természetszerűleg az átlagon jóval túlmutató életmódot folytató népességi szász városok lakossága és a bányavidékek polgársága is igényelte az újfajta bútorokat. Az ezeken a helyeken megtelepülő iparosok is hamarosan céhszervezetekbe tömörültek. Lőcsén 1600-ban, Késmárkon 1606-ban, majd pedig Rozsnyón 1630-ban alakult meg az asztalosok céhe.

3 A Kassa és Rozsnyó térségétől délebbre elterülő vidékeken a fafeldolgozó iparágak differenciálódása hosszan tartó, lassú folyamat révén következett be. Ennek számos oka volt. Ezek közül talán a leglényegesebb a gazdálkodás szerkezetének sajátosságaiból, a népesség vagyoni helyzetéből következett. A módosabb rétegek bútorigényét a kassai és a szepességi iparosok biztosították. A földmüvelésből élő lakosság döntő része pedig megelégedett a saját maga készítette vagy a helyi specialisták által előállított bútorféleségekkel. Zemplén vármegyében, s annak is a gazdaságilag jelentősebb területein, a Hegyalján csak a 16. század második felétől vannak asztalosságra utaló adataink. A sárospataki adózó mesterek 1554-1648 közötti összeírásaiban csak egyetlen esetben, 1567-ben történt asztalosra való utalás. Valószínűleg bútorkészítő lehetett az az iparos is, akit 1554-ben és 1567-ben bölcsős mesterségnévvel vettek számba. Az említett időszakban a más faipari mesterséget űzők közül 22 ácsmestert, 16 kerékgyártót, 3 kádast, 6 molnárt és 15 1 Bogdáni., 1973. 106-109. 2 L. Radocsay D., 1967. 132-133.; Vadászi K, 1987a. 59-60.; Vadászi E., 1987b. 284-285. 3 Domonkos O., 1991. 132.; A kassai céh alapításának időpontjáról eltérőek a vélemények. Bogdán István szerint 1571-ben alakult, Domonkos Ottó szerint 1641-ben. Vö. Bogdán /., 1973. 106-109.; Domonkos O., 1991.131. 85