A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Veres László: Északkelet-Magyarország asztalosipara a 16-19. században

bodnárt regisztráltak. Sárospatakhoz hasonló képet alkothatunk a többi hegyaljai mezőváros adatainak vizsgálatával. Tállyán 1646-ban, Liszkán 1669-ben, Tokajban 1688-ban, Sátoraljaújhelyen pedig csak 1707-ben jegyezték fel az első asztalos nevét.

5 Borsod vármegyében az első név szerint ismert iparos Thomas carpentarius vagyis Tamás ács volt, aki Vasból került Panyit bán diósgyőri uradalmába.

6 A 14. századi miskolci polgárok közül rajta kívül csak a molnárok foglalkoztak még fa megmunkálásával. Úgy tűnik, hogy Miskolcon, Borsod vármegye központjában csak a 16. században következett be számottevő változás, differenciálódás a faipari mesterségekben. Az 1548. évi gabona- és az 1549. évi egyházi bortized összeírásokból leszűrhető következtetés szerint a város ez időszakban indult dinamikus fejlődésnek, ami megragadható a társadalmi szerkezet változásaiban is. Miskolc kereső népességének 20%-a volt iparoskereskedő foglalkozású. A faipar képviselői közül az ehhez értő molnárokon kívül feltűnnek a bárdos, a hordógyártó, a faragó és az esztergályos névvel illetett iparosok, de nem található köztük ács és asztalos, vagyis a legfontosabb ipari tevékenység képviselői. Szerepel ugyan az összeírásokban egy asztalnok elnevezésű személy, amely azonban nehezen azonosítható a bútorkészítő mesterre utaló kifejezéssel. Talán a földesúr udvarában betöltött funkciót jelölhet a pohárnokhoz hasonlóan.

7 A faipari mesterségek arányaiban a 17. században sem következett be jelentősebb módosulás. 1677-ben a portális adóhoz készített családfő-összeírásban a 418 felsorakoztatott személy közül csak 2-2 esztergályos és kerékgyártó, valamint 4 bodnár képviseli a faipart és félig-meddig 6 molnár, ha figyelembe vesszük azt, hogy a molnárok fő tevékenységük mellett speciális feladatokat is elláttak az építőiparban a fa feldolgozása során.

8 Az asztaloscentrumoktól délre eső területek iparos népessége specializálódásának, irányultságának jellemzőit megismerve megállapítható, hogy a bútorkészítés nyilvánvalóan háziiparszerüen történt. A különösebb szakértelmet igénylő feladatokat az ácsok és a molnárok végezték el. Hegyalján az ácsmesterek nagy száma azonban arról is tanúskodik, hogy a kőből emelt, nagyobb méretű építmények tetőszerkezete szakipari ismereteket is igényelt. Borsod vármegyében a lakóépületek döntő része egyszerűbb falazatú volt, mint a hegyaljai épületek, és a tetőszerkezetek elkészítését is rábízhatták helyi specialistákra, akik jóval olcsóbbak voltak, mint a képzett céhes mesterek. A lakóépületek berendezése, bútorzata az adott korszak anyagi kultúrájának is egyfajta kifejezője. Ha a lakóépületek bútorzatára utaló igen csekély forrásanyagot vesszük vizsgálat alá, akkor megállapítható, hogy a lakóépületek többségének berendezése rendkívül szegényes volt a 16-17. században. Edward Browne angol orvos 1669-70-ben utazott át Magyarországon, s ekkor naplójában feljegyezte, hogy „Sok város adót is fizet a törököknek, ennélfogva a lakosok igen szerényen élnek, nehogy gazdagoknak látszanak. Nem egy helyen alig mernek a házban bútort tartani, már az is sok, ha a házigazdának és a feleségének egyetlen ágya van."

9 Browne nyilvánvalóan tapasztalatait rögzítette és igazat állított, ha az alföldi mezővárosok gazdag polgárainak mentalitását, a korszak körülményeihez való alkalmazkodását kívánta megörökíteni. Bizonyára megfeledkezett a kecskeméti, ceglédi, nagykőrösi módos gazdák vagy a debreceni cívisek életfelfogásának érzékeltetéséről, a természeti környezethez való viszonyáról. Ugyanis az emberek 4 Román 1, 1965. 62-63.; Román J., 1966. 619. 5 Román J., 1966.615. 6 Wenzel G., 1860-1874. IX. köt. 6. sz. 7 Gyulai É., 1996. 306-309. 8 Gyulai É., 1998.290-293. 9 Vö. CsilleryK., 1972.25. 86