A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

KOÓS Judit: Újabb adatok a kora bornzkori Makó-kultúra elterjedéséhez és időrendjéhez Északkelet-Magyarországon

Nyugat-Szlovákiában már a kutatás kezdete óta problémát jelent a Makó-KosihyCaka-kultúra kronológiája, mivel a magyarországi kora bronzkorunk 2. fázisával, a legkorábbi Nagyrév-kultúrával és a Harangedény-Csepel-csoporttal párhuzamosítható jelenségek hiányoznak.

19 Ebből aztán az az elfogadható következtetés vonható le, hogy Szlovákia területén a Makó-kultúra élete, párhuzamosan a kora Nagyrévvel és a Harangedény-Csepel csoporttal, tovább tartott. Ezért aztán ezeken a vidékeken a Nyírség-kultúrával is egy időben élt.

20 Északra és keletre a kora Nagyrév-, valamint nyugatra a Nyírség-kultúra elterjedési területétől a Makó-kultúra életének észak-magyarországi (konkrétan Borsod megyei) időtartamára vonatkozóan adatok hiányában mindeddig csak hipotézisekre támaszkodhattunk. Az M3-as autópálya építése során azonban több olyan lelőhely feltárására is sor került, amelyek fontos támpontot nyújtanak ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk a problémakör megoldásához. Oszlár-Nyárfaszög régészeti lelőhelye egy viszonylag állandó szintmagasságú térszín és az egykori folyók, a Tisza és a Hejő K-Ny-i irányú eróziós síkjának peremén helyezkedik el. Nyugatról a Hejő egykori, a folyószabályozások által mesterségesen levágott, jelenleg igen előrehaladott feltöltődési állapotban lévő medre övezi, keletről pedig a Tiszáé. A Hejő jelenlegi abszolút magassága kb. 89 m, a Holt-Tiszának nevezett egykori mederszakaszé pedig 85-87 m. A település elhelyezkedését világosan meghatározzák az őskorban állandóan, vagy csak időszakosan vízzel borított felületek. A 92,5 m tengerszint feletti magasságú részek jelentették a száraz, az állandó megtelepedésre alkalmas területeket. A lelőhely érdekessége a Hejő medrét követő, abba félszigetként mélyen benyúló földnyelv, melyet gyakorlatilag egész évben víz vett körül, így a védelmi lehetőségei igen jók lehettek. A bronzkor időszakában a földnyelv egy részét félkör alakban egy széles, V alakú, mély árokkal erősítették meg. Kedvező földrajzi adottságai miatt több korszakban is lakóhelyül választották e területet. Első lakói a kora bronzkori késő Makó-kultúrához tartoztak a Kr. e. 3. évezred 2. felében (kalibrált adatok szerint), majd néhány évszázaddal később, a Kr. e. 2. évezred végén települt be legintenzívebben a félsziget, a késő bronzkori Egyek-Berkesz-kultúra lakóival. Egy évezreden keresztül lakatlan a földnyelv, melynek magyarázata valószínűleg a kedvezőtlen ökológiai változásokban keresendő. Ezt követően a római császárkorban, a Kr. u. első évszázadban már a szarmaták lakják a területet. Legutolsó lakói kisméretű, kőkemencés házaikat a Kr. u. 9. században építették. A csaknem 2 hektárnyi és több, mint ezer objektumot tartalmazó feltárt területen alig találtunk kora bronzkori emlékanyagot tartalmazó gödröket. Azonban az ilyen korú objektumok száma csak az összlétszámhoz képest kevés, mert ha azt vesszük, hogy egy alig 100 m

2-es felületen 20, a Makó-kultúrához sorolható objektumot ástunk ki, akkor már mindjárt más hangsúlyt kap az említett szám. Az ásatási terület közepén került sor négy, a Makó-kultúrához tartozó sír feltárására. Mind a négy urnasír, melyek a mélyszántás következtében erősen bolygatottak (3. kép 1-3). A négy urnasír minden szabályt nélkülözve egy kis sírcsoportot alkotott. (Reményeink szerint csak néhány sír eshetett kívül az engedélyezett ásatási területen...) A Makó-kultúra elterjedési területéről mindeddig nagyobb temető nem került napvilágra. Leggyakoribbak a magányos sírok, vagy a 3-4 hamvasztásos sírból álló sírcsoportok. 19 Kalicz-Schreiber 1984, 151. 20 Kalicz-Schreiber 1994, 42. 105