A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - PALÁDI-KOVÁCS Attila: Favágók és más erdőjárók Dél-Gömörben

ban a botozók jobban kerestek, mint a földművesek. Akkor is volt bevételük, amikor a gazdák nem láttak pénzt. A kis pálca darabjáért 30 fillért, a jó kampós botért 1 koronát kaptak a kereskedőtől. A botozók jól ismerték a fanemeket, az erdők összetételét és a cserjék lelőhelyeit. Sokat gyalogoltak, egész nap úton voltak és a kivágott botokat a hátukon hordták haza. Amikor összegyűjtöttek egy szekérrakományra való botot, fuvarost fogadtak és bevitték az egészet Pelsőcre. A botozás könnyebb munka volt, mint a favágás, vagy a slipperfaragás. Ráadásul többet is lehetett vele keresni, mint az ölfavágással.

59 A szilicei botgyűjtőknek mégsem akadtak versenytársai. Vajon más falvak szegényei miért nem vállalták a botgyűjtést? Feltehetőleg az eltérő helyi hagyományok, adottságok játszottak ebben szerepet. A Rozsnyó vidéki falvak mindegyike már a XVIII-XIX. században kialakította a maga speciális foglalatosságát. Szilicén a XIX. században is számos botgyűjtő élt. Nagy tételben vitték eladni a pásztorbotokat az Alföldre, főként a Hortobágyra és Dél-Borsodba. Kisebb tételben még az 1960-70-es években is vittek pásztorbotokat a hortobágyi hídi vásárra. Megmunkálatlan mogyoró- és somfabotot vittek legtöbbet, meg barkócát. Manapság Szilicéről vesznek botocskát a rozsnyói virágárusok, a halotti koszorúk készítői. Kötegelve szokták bevinni a városba. 200-300 botocskát kötnek egy csomóba. Fanem szerint lehet mogyoró, som vagy veresgyűrű is, de a hossza egységesen kb. 40 cm. A szilicei botgyűjtők a szomszédos falvak erdeit is bebarangolták. Régen is eljártak pl. Kőrös, Szalóc erdőségeibe. Gyűjtötték a gereblyenyélnek, favillának, lapát-, vasvilla-, ásó- és kapanyélnek való fát. Idegen erdőkből nem is hordták haza, hanem elrejtették egy alkalmas helyen és onnan szállították be a pelsőci fakereskedőhöz. A sziliceiekhez a kistáji munkamegosztásban úgy tartozott a „botozás", mint a körösiekhez a gyűrűzés (kereskedés, kofálkodás) vagy a szalóciakhoz a hamuzás (a fahamu gyűjtése és alföldi értékesítése).

60 Akadt azért néhány botozó a Gömör-Tornai karsztvidék más falvaiban is, mint Borozván, Pelsőcardón és Gömörhosszúszón. A hosszúszói botozók főleg tőgyfa bige (0,5 m) és tőgyfa páca (1,2 m) gyűjtésével foglalkoztak az 1920-30-as években. Szállítás előtt a bigét és a pálcát is tízesével kötözték csomagba. Görcs nélküli, egyenes tölgyfa husángokat gyűjtöttek, azt tudták a fakereskedőnek eladni. Egyik sem lehetett 3 cm-nél vastagabb. KrupnyisaX - sublerhoz hasonló tolómércével - mérték a botok vastagságát. Tudomásunk szerint az általuk gyűjtött tölgyfa pálcákból fokosnyelet, a bigékből pedig esernyőszárat készítettek a csehországi gyárakban. Gyűjtöttek mogyorópácát és veresgyűrűpácát is. Ezek hossza 1,5 méter, átmérője 3 cm volt. Főként nyüstpácát (szövőszék alkatrésze) készítettek belőlük. Lapátnyélnek való nyírfabotokat is megvettek tőlük. Ezek hossza 150-180 cm, vastagsága 5-6 cm volt. A pelsőcardói, hosszúszói botgyűjtők szintén a pelsőci fakereskedőknek (Koller Dezső, Bink Ignác) adták el a botokat, akik Németországba, Csehországba továbbították. Egy tölgyfa pálcáért 1,20 koronát, a bunkós végű pálcáért 1,50 koronát fizettek. Akadt Hosszúszón olyan botozó is, aki 3 szekér botot adott el egyetlen idényben. Bevétele több ezer korona is lehetett. A botgyűjtés októbertől márciusig tartó idénymunka volt. A botozók egész télen át járták az erdőket. Életmódjuk a távoli falvak erdeiben munkát vállaló favágók, slipperfaragók életéhez hasonlított. Otthonról ők is hetes tarisznyával a hátukon mentek el. Egész hétre vittek magukkal élelmet és csak szombat este vetődtek megint haza. Sarjadék erdők, nagy kiterjedésű vágások közelében kolyibát is építettek maguknak, s előszeretettel vették birtokba a favágók, mészégetők s más erdőjárók elhagyott kunyhóit. 59. Adatközlő: Várady Imre, szül. 1894. Szilice. 60. Adatközlő: Szabó Imre, szül. 1898. Kőrös. 589