A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

MÓDY György: A Sajó-Bódvaköz települése és birtoklástörténeti képe a török hódoltságig

212 MODY GYÖRGY az éppen a Sajóvölgy korai megszállásának a következménye. A Szuhavölgy ugyanis, sőt részben a tornai táj, a Sajóvölgynek lett szinte vonzó terjeszkedési területe. A települések nagyobb része a gömöri, kisebb része a borsodi királyi várhoz tartozott. A korai szállások itt is a várispánság szervező munkája nyomán szilárdultak falvakká. Ezen a területen belül az első állandó helységek a Sajó vidékével teiepülésileg összefüggő részeken alakultak ki. így kötődött véglegesen helyhez a XIL század első felére Kelemér és Poszoba (a keleméri völgyben, ill. völgyfőn), a XII. század első felében Sajógalgóc és Dövény (a Sajó és a Szuha között), valamint a XII. század közepére Naprágy (a Keszi völgy mellett). Utóbbiak nevüket szláv népességüktől nyerték, mely Naprágyban túlnyomó volt. A XII. század derekára az akkor már várföldként kezelt és a gömöri királyi várhoz tartozó Putnokból így hasadt ki a kis Pogony [11]. A benépesedés első nagy szakasza itt a XII. század második harmadával kezdődött. A Keszivölgy új birtokosa — a Sajóőrség északra való húzódása után — a XI. század végén a délszláv eredetű Zágráb—Korpás várjobbágynem lett. A családot itt elterülő településéről, Zágráb-ról nevezték el. Ez időben alakult ki a Hanvák és a Keszi-Kér törzsi elemek szállásbirtokának a peremén Szuhafő és tőle északra Kerepec. Tovább haladva kelet felé ekkor keletkeztek várnépek településeként Zubogy és a belőle kivált Ozdabug, mely kissé északabbra feküdt, valamint Kánó, mely már Torna megye határára esett. Mind három lakossága az itt talált szlávságból és királyi szolgáló népekből adódott. Alf,ószuha és Kurittyán településmagvát már a várispánság létrehozhatta, de mindkettőt későbbi birtokosaik, az Ajtonyok építették fel a XII. század végére. A század derekán már adományként birtokolták Kurittyántól Zádorfalváig az egész alsó Szuhavölgyet [12]. Ha a Sajó balpartja mentén észak felé haladunk, már a XII. század első felében mint kialakult szállásokat találjuk Pelsőcöt, Pelsőcardót és Lekenyét* Mint mondottuk, az első szabadfoglalók a várispánság megszervezése előtt nem jutottak feljebb Pelsőcnél. így az északra eső hatalmas terület teljes egészében királyi birtok lett. Ennek a területnek a délnyugati részén alakult ki a XI—

XII. századok fordulóján Pelsőc, s vált a vidék legjelentősebb helységévé. Itt egyesült a Csetnek patak a Sajóval, innen vezet le a legjárhatóbb út a síkvidékre. Legkorábbi lakossága a X. század végére érhette el, de ezek tovább haladtak Szepes elfoglalására. A település állandóvá tételét és kifejlesztését már a királyi birtok végezte el. Pelsőc és vidéke ekkor az 1198-ban királyi uradalomként említett tornai erdőispánsághoz tartozott. Az erdőispánság a gömör—szepesi és a Jászó körüli királyi erdőket foglalta magában, az ún. Feketeerdőt. Tehát területe jóval nagyobb volt, mint a későbbi Torna vármegye. Központja az eredetileg Borsod megyéhez tartozó Torna volt. Torna megye csak a XIII. században alakult ki. A terület szlávsága korai és tőle származik a Pelsőc név is. Pelsőcardó települése a XII. század elejére nyúlik vissza, de csak később szakadt ki Pelsőcből. Ezen a részen éppúgy, mint a szomszédos tornai tájakon* királyi kondicionárius népek éltek. Pelsőcardó megalapítóinak is a királyi erdőőröket tarthatjuk — „ardó" erdőóvót jelent. A várbirtok területén keletkezett Lekenye is, szintén a XII. század első felében. Alapítói a település hegyes, terméketlen határa miatt korán pásztorkodással, szénégetéssel és fuvarozással