A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 7. (1968)

TAKÁCS Béla: Borsodi református templomok régi szőnyegei

128 TAKÁCS BÉLA „egy búzavirág szín selyem rojtos posztó szőnyeg" (Sárospatak, 1806), „egy zöld posztó szőnyeg" (Szinye, 1799). A nemesbikki eklézsia egyik posztó szőnyege különösen szép lehetett. Az 1736-ból való összeírásban ezt olvashatjuk róla: „kék rása szőnyeg a prédikáló széken, mindenféle gyümölccsel és annak formájával megékesítteti, veres bagariával béllett és rojtos." Mai értelemben véve az eddig említett szőnyegek inkább takaróknak nevezhetők. A posztóból, bársonyból, selyemből készített takarók mintegy átmenetet képeznek az úrasztali terítők és a szőnyegek között. Aránylag vékony, de tartós anyaguk miatt szószékre, úrasztalára állandó használatra kiválóan megfeleltek. A finomabb . minőségű batiszt, len- és kendervászon térítőket ugyanis csak ünnepélyes alkalommal — úrvacsora-osztáskor használták a református templomokban. Hogy mennyire kímélték, vigyáztak a térítőkre és egyúttal milyen általános volt a szőnyegek használata ezelőtt 200—300 évvel, bizonyítja a beszteri eklézsia 1799-ből származó összeírásában szereplő bejegyzés: „Az Űr asztala krakkai gyólts abroszszal bé vonva, mellynek helyében hogy szőnyeget szereztetnének, ajánltatott". Néhány esetben a szőnyegeket vagy takarókat színük alapján különböztették meg, illetve jegyezték fel a leltárakba. Az egyszerű színmegjelölések alapján nehéz eldönteni, hogy milyen fajtájú textiliák voltak a „zöld" (Alsóberecki, 1806), „tobák szín posztó szőnyeg" (Alsókemence, 1799), „rojtos zöld" (Szinye, 1799), „veres csíkos" (Ároktő 1754) jelzővel ellátott szószék és úrasztali takarók. Valószínű, hogy ezek is bársonyból, gyapjúból vagy posztóból készült darabok lehettek, a szimpla színek erre engednek következtetni: Külön csoportot alkotnak a „tarka" elnevezésű szőnyegek: „egy tarka szőnyeg a prédikálló széken" (Noszvaj, 1665), „két szőnyeg, egyik tarka, másik kék" (Pelsőc, 1668), „egy duffla veres tarkás szőnyeg" (Szendrő, 1711), „egy veress tarkájú szőnyeg" (Királyhelmec, 1782), „egy gyenge tarka szőnyeg" (Mezőnagymihály, 1736), „egy veres tarka asztalra való szőnyeg" (Kassa, 1799), „két régi tarka szőnyeg" (Körtvélyes, 1801), „egy tarka sikos szőr szőnyeg" (Szilice, 1801), „egy tarka szőnyeg" (Alsóvadász, 1803). A tarka szőnyegek mellett találunk egyszerű, úgyn. „közönséges" szőnyegeket is: „egy közönséges szőnyeg" (Rimaszécs, 1665), „a prédikátor székén egy közönséges szőnyeg" (Rimaszombat, 1665), „egy közönséges szőnyeg" (Uzapanyit, 1665), „egy közönséges szőnyeg" (Zsip, 1735). Véleményem szerint a „tarka" és a „közönséges" jelzővel ellátott szőnyegek azonosak a XVII—

XVIII. században általánosan használt, kilim néven ismeretes szőnyegfajtával. Ezek a kisázsiai eredetű, Anatóliában és Kaukázusban készített szőnyegek a kereskedelem révén Erdélyben és az északmagyarországi részeken egyaránt elterjedtek. Alátámasztja véleményemet Bethlen Gábor 1627-ben kiadott limitatioja, melyben a török, görög és zsidó kereskedők által behozott szőnyegek közül „Egy jó Török Kárpitot, kit Kilimnak hiynak, nagyot veresset, hat forinton, Tarkát öt forinton. Valamivel kissebbet négy forinton. Közönségest három forinton" lehetett eladni, illetve venni [4]. Amint látjuk, az árszabályzatban veres szőnyeg is szerepel. Ilyen szőnyeg