Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

a hasáb- vagy dorongfából karók közé felrakott egy méter széles, két méter hosszú farakás neve.) A 4-5-6 tagú pariiban rosszabbul kerestek. Ilyen esetben kettő fűrészelt, döntötte a fát, a harmadik darabolta, a negyedik gallyazta, az ötödik rakodott, s a kialkudott kereseten egyenlően osztoztak. (Az uraság 1920 táján egy méter fáért 80—90 fillért fizetett.) A favágók munkavezetőjét faktornak nevezték. Ajnácskőn rendszerint négyen voltak egy partiban. Az itteni erdőkbe távolabbi falvakból, még Domaházáról is jártak ölfavágók az első világháború előtt. Ritkítást a 15—20 éves fák között végeztek, s ezt a munkát felébeharmadába, azaz részes munkába szokták kiadni. Saját részüket a favágók pénzért eladták; legjobb áron a hasábfát. Olcsóbb volt a dorongfa, legolcsóbb a gally. Az öreg fákat mindig „tallóra vágták", azaz egy sem maradt lábon az egész léniában. Ezeket előbb fejszével két, esetleg három oldalról belékolták (Gömörben hókácsolták, hókicsolták), aztán nagy karajfűrésszél ketten fűrészelték. A nagyfűrész mintegy 130 cm hosszú, közepén kb. 20 cm széles, két végén rövid fanyéllel készült szerszám két ember számára. Tölgyfát könnyű dönteni, cserfát nehezebb, agácfát, gyurtyáníéX (gyertyán) még nehezebb. A fa dőlését a fűrész mögé apránként bevert ékkel tudták irányítani. A fa tövénél elért 2—3 cm-es emelés a koronánál 50—70 cm dőlést eredményezett. A kidöntött fa darabolása nagyfűrésszel és hajlított kávás cserfűrésszel, gallyazása baltával, hasogatása vas- és faékekkel, illetve a hozzájuk használt fabunkóval, vasbunkóval (Gömörben bakóval) történt. A nagyon vastag fatörzset Ajnácskőn puskaporral robbantották, s ha jól adagolták, csak elhasította, de nem szórta szét a fát. A méretre aprított hasábfát általában a helyszínen rakták méterbe. Onnan vagy szekérre rakták — egy fuvarra 2 méter fát számítottak —, vagy láncba kötve vontatták, kézi szánkára rakva húzták le a szekérrel megközelíthető helyre. A vágást (tarvágás) 4—5 évig nem legeltették, amíg az erdő ismét felsarjadt. Az 1930-as évekig előfordult, hogy slippert (vasúti talpfát) és bányafát kellett az erdőn faragniok. Ez hetekre, hónapokra szóló munka volt. A cserhántást májusban—júniusban végezték. Többnyire a sima, nem göcsörtös, méterbe szabott dorongokat „hajalták". Ajnácskő környékén volt cserhántó kanál ebhez a munkához, amit kb. 30 cm hosszú fanyéllel lehetett tolni a kéreg alá. Dédes környékén régebben kétnyelű késsél húzták le a cser kérgét, az 1920—30 as években kopogtatással szokták fellazítani a fakérget. Végül a nyúzott fát méterbe rakták, s kérgét pedig dróttal kb. 40—50 kg súlyú kévékbe kötözték össze, úgy szállították el. A kitermelt fa javát a 18—19. században helyben hasznosították, mint épületfát. Ipari felhasználása főként a közeli hámorokhoz (Tapolcsány, 27