Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 40 (1995) (Pécs, 1996)
Művészettörténet - Sárkány József: Tihanyi Lajos (1885–1938)
172 A JANUS PANNONIUS MÚZEUM ÉVKÖNYVE 40 (1995) A Tanácsköztársaság ideje alatti tevékenységéről igen kevés az információnk. Tudjuk, hogy nem volt ugyan tagja a Művészeti Direktóriumnak, de részt vett a művészek kataszterének összeállításában, s bekapcsolódott a Balatonfüredi Művésztelep létrehozásáért folyó munkába. A Balatonfüredi Művésztelep a Nyolcak utóéletének is tekinthető, hisz a csoport tagjai közül többen tevékenykedtek itt. Munkásságuk azonban a Tanácsköztársaság gyors bukása miatt nem teljesedhetett ki. Az aktív, progresszív művészek egy része börtönbe került, a többség külföldre, főleg Bécsbe menekült. Tihanyi is Bécsbe távozott, ám nem kívánt, nem tudott itt maradni. Kassák ugyan - kiváló szervező tehetségét újra bizonyítván - csodálatos gyorsasággal az osztrák fővárosban is megjelentette a Má-t, Tihanyi már nem csatlakozott az expresszionizmustól eltávolodó, a konstruktív törekvések egyedüli létjogosultságát hirdető csoporthoz. Várt, leste a híreket, a hazamenetel és a továbbutazás lehetőségeit mérlegelte. A rövid bécsi tartózkodás alatt alig alkotott, ám fennmaradt egy döbbenetes erejű, Van Gogh-i mélységeket megmutató szuggesztív erejű krétarajza 38 . Önarcképe egy kétségbeesett, segélykérő-rettegőn felénk tekintő ember képe. Az 1012-es magabiztos önportréjának érzékeny, formát kereső, szerkezetet megmutató vonalrendszerét e művön a „minden egész eltörött" tanácstalanságát árasztó, az arcot felszabdaló vastag kontúrok váltják fel. Az 1920 márciusi bécsi kiállításával - melyhez Oscar REICHEL írt katalógus előszót - búcsúzott fiatalságától, hazájától. A tárlaton 33 festményt, 55 rajzot és 5 litográfiát mutatott be. Az utóbbiak között volt az Adyról készített is, melyből április végén még hazaküldött Mihályi Ödönnek 70 nyomatot, s kérte, hogy az ezek eladásából befolyt összeget az Ady szoboralap javára fizessék be 39 . Július elején pedig már az avantgárdé utolsó forradalmi fővárosában, Berlinben tartózkodott. Berlin a háború utáni Európa művészeinek nagy találkozóhelye volt. Itt élte késői fénykorát a dadaista mozgalom, s az expresszionizmus is a virágkorát idézte. Oroszországból a művészek sokasága hozta az avantgárd konstruktív irányzatának szellemét, s nem sokkal Tihanyi érkezését követően Carlo Carrának és az új olasz festőknek nyílt kiállítása. Nagyon sokan érkeztek ide Magyarországról is, hogy csak Berény Róbertet, Ferenczy Bénit, Kállai Ernőt, Kernstok Károlyt, Moholy Nagy Lászlót, Péri Lászlót említsük, akik a Weimari Köztársaság forrongó légkörében remélték művészetük hitelének megőrzését. Tihanyi, megérkezése után nagy lelkesedéssel kezdett hozzá berlini kiállításának szervezéséhez, ám keserűen tapasztalta, hogy „... itt most a közeledő bolsevizmus a jelszó és sem vásárló, sem vállalkozókedv". 40 Mégis bizakodott, hogy képei elérik majd a kívánt hatást. A tárlatot végre 1921 április-májusában megrendezték ugyan a Galerie Möller-ben, ám a várt siker elmaradt. Nem volt szerencséje az őszi, Wallenstein és Goldschniedt Galéria-beli kiállításával sem. A kereskedő nem foglalkozott „ifjú és új jövevények" anyagi támogatásával, a kritika pedig „olyan erkölcstelen, amilyet nem is álmodik, aki ilyen nagy világgócpontot évekig ki nem ismert még." 41 Bár sok régi ismerős vette körül, Berény Róberttel egy házban lakott, s gyakran megfordult a magyar emigránsok törzskávéházában, teljesen idegenül és magára hagyatottan érezte magát. A Café Nürnberg nagyon távol volt a „Világ" szerkesztőségében szinte minden este létrejövő eszmecserék, viták hangulatától. Azokétól, melyeken barátaival, Bölöni Györggyel, Pór Bertalannal, Kernstok Károllyal valamint Relie Pál, Miklós Jenő újságírókkal az orosz, majd a magyar forradalom eseményeit értékelték. Tihanyi művészete, élete e légkörben, a tízes évek Magyarországán teljesedett ki, s Berlin még oly sokszínű kavalkádja is idegen maradt számára. Mindez művészetének tematikájára is kihatott. Míg a tízes években alkotásainak többsége portré volt, és csendéletet szinte nem is festett, a húszas évek második felében már fordított helyzet állt elő. A csendéletek és a tájképek egyre gyakoribbá váltak munkásságában. 1920 és 1925 között még próbálkozott, elkészült az a grafikai sorozat, melyben a kortárs költőket kívánta megörökíteni. Modellje volt többek között a dada egyik szellemi atyja, Tristan Tzara, az expresszionista-szürrealista Ivan Goll, Miguel Unamuno spanyol költő, irodalmár, kinek Cervantes esszéjéből az az etikai elkötelezettség sugárzik, mely Tihanyinak is sajátja; Branco Ve Poljanski, a MÁ-val rokon Zenit (Zágráb-Belgrád) képzőművész költője, Marinetti, a futuristák vezéralakja. A progresszív törekvések kiemelkedő képviselői 42 . Ez a sorozat Tihanyi portréművészetének zárófejezetéül tekinthető. Bár 1929-es amerikai útján festett néhány értékes arcképet megrendelésre, s az 1937-ben alkotott gyönyörű Önarcképe (21. kép) újra bizonyságát adta varázslatos lélekábrázoló képességének, érdeklődése a 20-as évek közepétől a festészet zártabb világa felé fordult. Már az 1920-as önéletrajzában tiltakozott művészetének expresszionista kategorizálása ellen, mert „... nem úgy festem meg a dolgokat, ahogy azoknak külső képe előttem megjelen, hanem festés közben feloldódik bennem a kép tárgya és a vásznon előbb felbontom azt a halmazt, amit a konstrukció, a színek egymásrahatása,
