Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 32 (1987) (Pécs, 1988)

Történettudomány - Madas József: Pécs régi temetkezési helyei

PÉCS RÉGI TEMETKEZÉSI HELYEI 81 lyos célzást tesz a keletkezésre, hogy az mintegy 60 éve történt. Inkább az a problémája, hogy a terület nincs a hitközség tulajdonában, tehát egykor az eke vasa alá kerülhet. A pécsi Chevra Kadisa kiadásában jelent meg 1941-ben Weisz Gábor 16 oldalas tanulmánya Látogatás a pécsi zsidó sírkertben címmel, melybe Borsy Károly jóvoltából lehetőség nyílt betekinteni. Ebben olvasható : „ .. . Még meghalni sem volt tanácsos Pécsett. Nem volt temetőhelyük sem, ennek hiányában vagy Baksára, vagy Bonyhádra voltak kénytelenek halottaikat szállítani. 1824. évben Rohoncról érkezett ide Stern Jakab ... a városi magistratusnál oda hatott, hogy temető létesítésére egy holdnyi területet jelöljenek ki, melyet 1827. október 22-éről keltezett határozattal birtokba vett.. ." Az elmondottak megfelelhetnek a valóságnak, csak 1827. okt. 22-én - sem később - nem hozott a tanács birtokba adó határozatot, mint majd lentebb kitűnik. A kérdés legalaposabb kutatója, Schweitzer József főrabbi volt, aki A Pécs izraelita hitközség története címmel 1966-ban kiadott könyvében a következőket írja: „A temető 1816. és 1827. között létesült. Az bizonyos, hogy az 1816-ban elhunyt Fuchs Salamont még a közeli Baksán helyezték nyugovóra, 1827-ben azonban már azt kérik a pécsi zsidók, hogy a város engedélyezze temetőjük bekerítését, mivel ott már húsznál több sír van, s félő, hogy azokat letapossák a legelésző állatok. Ha meggondoljuk, hogy 1823-ban mindössze tíz család lakott Pécsett s 1816-ban még temetőjük sincsen, de 1827-ben már több mint húsz halottat temettek, úgy ez a szám eléggé magasnak tűnik. Magyarázatot az akkoriban nagyarányú gyermekhalandóságban kell keresnünk. Annyi bizonyos, hogy 1827-ben a temető bekerítési jogának megadásával a hatóság hivatalosan is elismeri annak létezését." A városi iratanyagban nem ismeretes semmiféle olyan irat, határozat, eljárás, beadvány, melynek tárgya temetőhely létesítése zsidók számára. Tehát ha valami történt e tárgyban, csak szóbeli kérelem, engedélyezés alapján történhetett. Az első irat az említett 1827. október 22-iki, melyre tévesen Weisz Gábor, bővebben Schweitzer is hivatkozik, valójában így szól : „An Einen Löblichen Magistrat der Königlichen Frey Stadt 5 Kirchen. Die hier wohnenden Juden bitten Ihrem begräbnis Platz einschantzen zu dürfen. Löblicher Magistrat ! Wir Endesgefertigten bitten Ein Löbl. Magistrat möge so genädig sein, uns zu erlauben. Jenem Platz welcher uns schon vor vielen Jahren zur beerdigung der Leichname unserer Glaubens Genossen genädigst angewiesen wurde, wo auch gegenvärthig über 20 begraben sind, welche Begräbnisse durch der Kühe beunruhiget und Aufgewühlt werden, nach vorher gehende Gerichtlicher Ausmessung auf unsere Unkosten ainschantzen zu dürfen. In tieferster Ehrfurcht Einem Löbl. Magistrat unterhängste Diener. Der hier, sämtliche tolerirte, und wohnenden Juden." Vagyis kérik a tanácsot, kegyeskedjék megengedni, hogy azt a területet, mely már sok éve hittestvéreink tetemeinek elföldelésére kegyesen kijelöltetett, hol már húsznál többen vannak elföldelve, mely sírokat a tehenek feldúlják, hivatalos kimérése után saját költségükön elsáncolhassák. A legmélyebb tisztelettel a Tekintetes Tanács alázatos szolgái, az ittlakó és megtűrt zsidók. Még ugyanaz nap a tanács határozott, hogy: „Petitio hie cum eo, ut in antelato Caemeterio nonnisi in Citte hac denati Judaei sepeliri valeant, defertur Domino Consule Spiesz, cum D. Geometra civico attacti Caemeterii extensionem designaturo." E kérelemre azzal, hogy ezen temetőben csakis az e városban elhunyt zsidók temethetők, kiküldetik Spiesz polgármester Ûr a városi Földmérő Úrral, a temető kiterjedését kijelölendő. Az 54 1828. számú ügyirat szerint Spiesz consul 1827. december 29-én jelentette, hogy a Szószóló Ürral a helyszínen megállapította, hogy a szigeti külvárosi közterületből a megtűrt zsidóság számára kihasított temető valóban nincs körülárkolva. Ezért annak területén 60 n.-ölet árok készítésére kijelöltek. Ullman Károly vállalta, hogy a következő napokban a körülsáncolást és kapuépítést elvégzik. Ezt az egész, kissé homályos és megalapozatlan ügyet kívánhatta a tanács ezúttal rendezni, mert az 1828. január 7-én tartott tanácsülésen kimondta: „liefert Dominus Consul Spiesz ad No. Prop. 2601. a. p. quod particulam fundi publici pro Caemeterio gremialum toleratum Judeorum deservientem excindi, ac per ipsos Judaeos circumvallarri januaque muniri fecerit. Servit pro statu notitiae." Ez a fogalmazás úgy tünteti fel az egész temetőügyet, mintha előzmények nélküli lenne és a Consul most hasított volna ki egy darabot a kebelbéli, megtűrt zsidók temetkezése céljára a közterületből, melynek körülkerítéséről a zsidók gondoskodnak. Mindez szolgáljon tudomásul. Lényeges, hogy a határozat a közterület jelleget kihangsúlyozza. Csak megengedi a temetkezést, de nem biztosít semmiféle jogot ezen kívül a zsidóságnak, viszont semmiféle terhet, vagy kötelezettséget a város sem vállal. így érthető, hogy a hitközség később mindent megkísérelt, hogy a területnek ne csak bizonytalan sorsú használója, hanem birtokosa is lehessen. A hitközség ekkor a kb. egy holdnyi temetőt palánkkal körülkerítette. Majd 1837. február 16-án engedélyt adott a tanács kőkerítés építésére. „1880-ban halottasházat és ravatalozó termet építettek s a 3 holdra bővült temetőterületet kőfallal kerítették be . . ." Újabb területbővítésről határozott az 1890. december 29-én tartott városi közgyűlés. A mai Tímár utca, akkor Kígyó utca bővítéséhez a zsinagóga telkének és a mellette lévő úgynevezett postakertnek (a mai szociális otthonnak) déli végén szüksége volt a város-