Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )
A Sárköz gazdálkodása
részes aratókkal, ezek rendszerint „högyközi" németek voltak. A zabot zsúpnak csépeltették, melyet — mint láttuk — vermek bélelésére, és szecskának használtak fel. Az utóbbira azonban csak az intenzívebb tejtermelésre fogott piros-tarka, vagy „csíra" marha megjelenése után lett szükség. A gazdák maguk a zabcséplést vellával végezték, de a részért csépelő németek cséphadaróval és akkor „elő sem szabadott venni a vellat", mert a németek igen nevettek azon, hogy a magyarok vellával csépelnek. Ezzel csépelnek ma is babot, mert cséphadarót soha sem vettek kezükbe. 35 A cséplőgépek a 80-as évek végén jelennek meg a Sárközben. Kezdetben ugyanúgy mint nyomtatáshoz a gazdák álltak fel és összesegítettek. De hamarosan napszámosokat fogadtak rá. A századforduló körül már a cséplőgéptulajdonosok részért csépeltek és fizetett munkásokat tartottak. A szántóföld egyéb terményei A búza mellett elsősorban árpát és zabot termeltek, a rozs termeléséről nincs adatunk. Az 1767-es összeírásban még szereplő hajdina emlékét is hiába keressük az emlékezetben. A köles termelésére több adatunk van. A kukoricát eleinte aprómagvak közé sorolták s a telki állományban helyet nem kapott. Együtt szerepel 1770 körül kelt panaszlevélben a méz, gyümölcs (nyers- és száraz), hajma, bab, paprika-bors dézsmájával s csak házi kertekben, vagy a szállásokon irtott réteken termelték. A földet ehhez sem szántották, hanem csak kapával törték fel. Még a XVII. század végén megjelent azonban a Belső Mezőn, ahol azt a kukorica törése után halomba rakták és az ispán úgy dézsmálta. Nem sokkal később már a Külső Mezőn is termelték, mert fennmaradt egy panaszlevél, melyben tiltakoznak az ellen, hogy az ispán kukoricából két dézsmát szed. 36 A kukorica szántóföldi művelésénél magját az „ekemetszésbe", „himbe", „vettetésbe", vagyis a barázda oldalába s nem aljába, sarokkal tiporták, „sarkallták" be az asszonyok. A kapával való vetés csak akkor terjedt el, amikor már rendszeres volt az őszi szántás a tavasziak alá is, vagyis csak a múlt század végén. Ehhez használták az „utallót" vagy répagereblyét, melynek sorába két lépésenként dobták a szemet. Az eke után való vetés módja: az első ekemetszés a föld szélén a határ és üres. A másodikba jött a kukorica, a harmadikba a bab, majd ismét a kukorica stb. a kapálógépek megjelenése után került a bab a kukorica sorába. A külső földeken igen sok volt a varjú, ezek az elvetett kukoricát kivájták, ha a kukoricavetést gyerekkel nem pásztoroltatták. Ahol látták, hogy hiányzik kikeléskor ültetőbottal pótolták a töveket. A kolompér (burgonya) még későbben jelenik meg a szántóföldi művelésben. Sajátságos, hogy az irtásokon sem szerepel az aprómagvak között, leginkább tehát csak házi kertekben s később a szőlőkben kapott helyet. Csak a rétek feltörése után termelik szántóföldön. A belső mező egyik dűlője azért kapta a Kolompéros vagy Krumplis dülő nevet, mert először és sokáig csak abba vetettek szántóföldön krumplit. A külső földeken a kapásokat kiadták a „högvközi" németeknek harmadába. A decsiek adták a szántást, a harmadosok a vetőmagot. Tulajdonképpen ezzel indult meg az a folyamat, mely a külső földek elhanyagolásához, később pedig eladásához vezetett. Adójukat s a töltésváltságot inkább a távol levő külső földek eladásával fizették, jobban ragaszkodtak a frissen feltört rétekhez. 37 A repce termelése a rétek feltörésével terjedt el. A szűzföldekbe rendszerint repcét vetettek először, mivel úgy tapasztalták, hogy a búza ebben megrohad. A század végén terjedt el a répa és cukorrépatermelés. Egyéb vetemények, melyeket az aprómagvakhoz soroltak és azzal dézsmáltak, kender, len, bab, káposzta, paprika is csak századunkban kaphatott helyet a szántóföldeken. Addig termelésük a házi kertekben, szállásokon, rétek szénakertjeiben, irtásokban folyt. Ezért ezeket az ártér haszonvételénél tárgyaljuk. Itt is megjegyezzük azonban azt, hogy az ispán csak akkor szedett apródézsmát a szállásokon, ha az esztendő száraz volt. 38 Fent a szőlők felett száraz erdők és ligetes száraz legelők voltak, ahol 1780-ig a decsieknek irtásaik és szállásaik voltak, melyekben az aprómagvakon kívül gabonát is termeltek. 39 A mezőgazdaság múlt század végén bekövetkezett nagy átalakulása szorosan összefügg az állattartó szállások földművelő munkahelyekké és központokká való átalakulásával ezért ezt a kérdést annak helyén fogjuk tárgyalni, de csak vázlatosan, mert e tanulmány csak a XVIII —XIX. század sárközi gazdálkodásával kíván foglalkozni. 2. Szőlőművelés A domboldalak szőlőművelése az ókorba nyúlik vissza. Az ugyanitt áthaladó római hadiút mentén több római telep és sír között rómaikori metszőkések is kerültek elő. Valószínű itt kell keresnünk a pécsváradi és szekszárdi apátság alapítólevelében említett szőlőbirtokokat és adományozott szőlőműveseket is. 40 Amíg a falvak fennállottak, a török idők alatt az útmenti telepek elsősorban szőlő után fizettek tizedet. Egyes falvak pedig csak szőlőtizeddel adóztak, semmi mással. 11 A törökkori defterek tájékoztatnak bennünket arról is, hogy a szőlőhegyekben távolabbi falvak népének is voltak szőlői. Pl. Ebesen (ma őcsényi szőlőhegy) 89 helybéli lakoson kívül 101 őcsényi, tolnai, decsi, etei, kövini ( ?) és kalocsai jobbágygazda fizetett musttizedet, tehát az ebesi szőlőhegyek nagyobb része nem helybelieké volt. A csatári hegyen (ma részben szekszárdi, részben őcsényi szőlőhegyek) 10 helybeli mellett 77 tolnai, 5 őcsényi, 20 sági, 10 faddi, 5 fejérvízi, 5 gerjeni, 5 kömlődi, 5 mőzsi lakos fizetett musttizedet. Kesztölcön (ma decsi szőlőhegy) 10 helybeli, 120 etei, 29 pilisi, 15 tolnai, 25 bátai, 6 szeremlei, 13 bereki, 2 szentmártoni, Etén pedig 15 etei mellett 86 decsi fizetett musttizedet. Ezek közül a legtávolabbi falvak, Kalocsa és Kömlőd légvonalban is több mint 40 km-re esnek a szőlőhegytől, több mint egy napi járóföldre. A közelebb fekvő Szeremle is, mivel a Duna túlsó oldalára esett, legalább egy napi járóföldre volt szőlőjétől. 12
