Wicker Erika (szerk.): Cumania 26. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2013)
Néprajz - Kürti László: Lakodalmak, vőfélyek és vőfélykönyvek a Felső-Kiskunságban
Kürti László Említették még a kunkapitány nevet is azokra a vőfélyekre, egyénekre, akik mulatságos dolgokat találtak ki, és szórakoztatták a lakodalmas népet, de az ő szerepe sohasem volt jellemző a jász betelepülők településein. Beré- nyi József, mivel korán zenélni kezdett, igen sok lakodalomban járt a Felső-Kiskunságban, és ezért ő jobban ismerte a kunkapitány elnevezést és a lakodalomhoz kötődő szokásokat, bár megjegyezte, hogy „mi jászok vagyunk" és a kunkapitány nem volt divatban, csak a „kunoknál". így ez az öntudatos jász betelepülők miatt Kerekegyháza, Ladánybene és Lajosmizse esetében kevésbé jöhetett szóba. Lajosmizsén és Ladánybenén még ma is emlegetik a korábbi másod-és harmad unokatestvérek közötti házasságot, hogy „ne menjen szét a főd." A tehetősebb parasztcsaládok sokszor még az első unokatestvérek közötti házasságot is kérelmezték. Ha ez nagyon nehezen ment, akkor a papot próbálták meggyőzni (sokszor felajánlásokkal lefizetni), hogy kérjen engedélyt a püspöktől a házasságra. Ezután a plébános már csak azzal érvelhetett, hogy a leendő menyasszony már várandós, és a házasság szükséges. A második világháború előtt az érdekházasság uralkodott, és kevés volt a szerelemházasság. A három jász településű közösségben (Ladánybene, Lajosmizse, Kerekegyháza) ez a gyakorlat sokáig tartotta magát. Itt ismert mondásként hangoztatták: „Ha szereted vedd el, (ha) nem szereted, hadd el." A rosszul sikerült házasságot azonban sokszor inkább tűrniük kellett a fiataloknak: „elvette, éjjen vele", járta a mondás. A párválasztáshoz sokszor hozzátartozott a „jel", ami a természetfeletti segítséget jelentette. Egy lajosmizsei idős asszony mesélte: „Én, amikor lány voltam elmentem Máriabesnyőre, fohászkodtam a Szűz Anyához, hogy elfogadja a leendő férjemet." De volt ezzel kapcsolatban látomásnak nevezhető jel is. Egy másik nő szerint három jel kellett. Egyszer, amikor elaludt, Mária jelent meg neki, és azt mondta: „vegyél egy képeslapot, írj a katonaszeretődnek, hogy elfogadja az udvarlást." Egy héttel később a templomban fehér galambot látott, amikor a pap a kelyhet felemelte. „A templomban a fehér galamb háromszor körülrepülte, és megnézte a híveket, és aztán eltűnt. Ez volt a jel." Aztán álmában még egyszer megjelent Mária. „De hogy Mária megjelenjen, azt ki kellett érdemelni." A pap is meg mondta nekik, hogy csak az „igazszívűek" látják a jeleket az igazi házastárs megtalálásához. A fiatalok találkozását sokszor épp a templomi szokásokhoz kapcsolódó vallásos-kulturális élet segítette elő. Sok bált, előadást szerveztek, ahol a fiatalok megismerhették egymást, elkezdődhetett az udvarlás. A lánykérés igen szolidan kezdődött, és ha már a család döntött a két fiatal egybekeléséről, akkor a násznagy és a kérő (sokszor maga a vőfély) együtt ment el a fiúval a lányos házhoz. Leültek, csendben beszélgettek, ám ha idegenek vagy vendégek voltak a háznál, akkor nem volt szabad semmit sem mondani. „Nagyon nagy felhő van a ház felett," szimbolikusan azt jelentette, hogy más alkalommal kell visszajönni. Ha megegyeztek, megtörtént a kézfogó, amit jegyváltásnak is hívtak. Ekkor a fiatalok gyűrűt cseréltek, néha „kísérővel" együtt, az örömapa és örömanya felszólítására, így ezzel történt meg a jegyváltás. A lánynak rendesen illett a fiúnak kendőt adni, néha szépen hímzett selyemkendőt, ami az idősebb adatközlők szerint „régi jász szokás." 50 * * Ezután a fiatal pár az egybegyűltek előtt megfogta egymás kezét majd megcsókolták egymást néha nagy unszolásra, ami megpecsételte az egészet. A kérőket illő volt megvendégelni, de csak aprósüteménnyel, és egy pohár pálinkával. Az eljegyzést a lakodalom előtt tartották meg szűkebb családi körben ebéddel vagy vacsorával egybekötve, ami általában egytálételt (sült, vagy pörkölt) jelentett. Ritkán egy-két zenészt is fogadtak, esetleg a háziak citerázgattak, de tánc nem volt, csak nótázás. Ezután a fiatal párnak kötelessége volt beiratkozni az egyház hivatalban, majd bejelentkezni a községházán az anyakönyvvezetőnél. A helybéli esperes, Mihálovits Ernő (1870-1951) Lajosmizsén és Ladánybenén „okította" a fiatalokat a házasság szentségére nyilvánvaló, a jászsági hagyományokkal való összevetésre néhol utalok. A jászsági lakodalmakra ld. Barna Gábor 1973 és Kókai Magdolna 2000 50 A jászsági kézfogó és az eljegyzés külön szimbólumaira H. Bathó Edit hívta fel a figyelmet. H. Bathó Edit 1983157. 220
