Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

Vorák J.: Emlékezés Nagy Czirok Lászlóra

EMLÉKEZÉS NAGY CZlROK LÁSZLÓRA „így — vé^na, ügyetlen testi dologra — Adtam fejem a bölcs tudományokra, ..." Arany János Bukfenchomokkal, árendával, jószággal vergődő, — nagy családdal, adóssággal, jégveréssel, tüdőbajjal terhelt tanyai gazdálkodó gyereke volt. Játszani szeretett volna. Dologra fogták: Hátha mégiscsak paraszt lesz belőle. . . Volt pásztortüzekhez lábujjhegyező temetődiák, hónapos kenyéren körmölő jegyzőgyakornok, körjegyző román nyelvű magyarok között, — ahol két isten is kevés lett volna igaz ságtevésre —, volt anyakönyvvezető, kisegítő levéltáros, alkalmi cikkíró, gyöngyösbokrétás kultúrmindenes. Volt, volt, volt, minden volt, hogy végül azzá válhasson, akivé mindig is szeretett volna válni, népköltő Gózon István nagyapa ősökre emlékező unokájává. Nem volt régész, nem volt történész, nem volt irodalmár, nem volt képzett néprajzos mikor jegyezgetni kezdett. Senki se mondta neki hogy mit, hogyan csináljon. Gyalog járta be a Hortobágyot, az ormánsági falukat, Kalotaszeg vidékét, hogy mindent amit lát, tapasztal, összevethesse a vármegyényinél is nagyobb halasi határral. Nagy volt a halasi határ. A mondás is úgy tartotta : Halas hatalmas ! Ha mást nem is, de ennek a hatalmas halasi határnak múltját mind megörökölte övéitől: Vegye számba, sáfárkodjék vele, adja tovább minden ügyével-gondjával, bújával, örömével tanulságként a fiaknak I Terhes örökség volt, egész életre kötelezett. Följegyezte a kunfehértói Pörnyedombot, hol ősszel, tavasszal csontokat forgatott ki az eke vasa. Számontartott minden határbeli dűlőt. Átböngészte a városi levéltár minden sorát, az egyházi anyakönyveket. Összeszedett minden írást, a szegényember adókönyvétől a patikareceptig. Anyakönyvvezetőként hiánytalanul őrizte meg az első világháború valamennyi halasi hősi halottjának minden frontról hazakerülő okmányát, személyes feljegyzését. Legációban Halason járt Csokonai viselt dolgaival együtt szedegette össze a negyvennyolcas szélmolnárok nótáskönyveit és a tizenkilencesek martirológiáját. S mindenekelőtt, mindennél többet jegyzett le a halasi és halaskörnyéki nép életéből. A sárfal verésétől a lovak hámozásáig, a pásztorreguláktól a betyárvirtusig, a padkaporos bálák bőrdudás nótáitól a temetői búcsúztatókig. Tájszótárt készített, mesterségeket írt le. Egyenként vette számba a halasi élet jellegzetes alakjait a birtokosoktól, tanácsuraktól a tülkösbakterig, a malomalján hárijánoskodó obsitostól a csipkét kitaláló Dékáni tanárig, tudós Szilády Árontól a szocialista apostollá vált, szegényágyon kinyúló, nótázgató, táncos Vas Imréig, az utolsó halasi legénybíróig. Egymaga csinálta, kéretlenül, hívatlanul. Akkora anyagot gyűjtött össze városáról, amihez más embernek három élet is kevés lett volna. Hivatalnoktársai, osztályostársai közül voltak, akik csodálták tudását, becsülték törhetetlen szorgalmát, önzetlen áldozatát, voltak akik bogarasnak tartották, olyanok is, kik mást se láttak benne, mint a filléresvonatos népünnepélyek hoppmesterét. Erőt, elszántságot olykor-olykor a városba látogató néprajzosok, Győrffy István, Tálasi István őszinte baráti jótanácsai adhattak csak neki. Ok látták meg benne először az igazi értéket. Az első világháború csak fiatalságát vámolta meg, a második után gyalogszéket is az atyafiaktól kellett kérni. Hatvanéves volt, mikor mindent elölről kellett 479