Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Benedek Huszár János: Gorzafalvi fazekasság napjainkban
Kalocsa, 1993. november 15-19. falusfelek közt is megeshetnek. Ezeket nevezném emberre szabott találkozásoknak. Nem közeledhetek hozzá elsősorban és kizárólagosan néprajzosként. Megpróbálom tehát elhasítani énemet egy kutatói és egy paraszti énre. Az adatközlővel való kapcsolat során kutatói énem háttérbe szorul, s igyekszem adatközlőmmel egyenrangú félként viselkedni. Azonban ezt nem kell szkizofrén lelkiállapotként, mechanikus különválasztásként felfogni, az említett pszeudo-tudathasadás szinte spontán jellegű, nem okoz semmiféle tudati elváltozást bennem: ugyanakkor ez a módszer csupán az én -termékenynek bizonyult- kutatási eljárásom, s nem valami recept. Hiszen minden kutató az egyéniségének leginkább megfelelő módszert kell hogy használja. Úgy fogalmazhatnám, hogy ekképpen sikerül egy személyiségen belül alkalmazni a geertzi antropológia elvét. Eszerint a paraszti én interpretációit értelmezi újra, dolgozza fel a néprajzosi, szakemberi én: Az adatközlő nem introvertált entitás, s a közösség sem az. Nemcsak ő érdekel engem, hanem én is őt. Előtte nem kell szóban igazolni magam, mert ő ezt úgyis felülvizsgálja, percenként tesztel, igyekszik betájolni mentális térképébe -a fogalmat a Csíkszeredái KAM dolgozta ki. Ezt megkönnyítendő, az adatközlő „rokonává” kell válnom, szinte családtagnak kell elfogadtatnom magam. Az együttlétek során a közössé, rokonná formálódott ízlés/érzés pl. a konyha területén is megnyilvánulhat. Gorzafalván jónéhány alkalommal főztem én, és mindig együtt, ugyanazt ettük és ittuk. S ilyenkor nyílott a legjobb alkalom arra, hogy idő- és szalagpazarló beszélgetésekbe kezdjünk. Ezek vittek a legközelebb egymáshoz. Az igazi néprajzos - ha szabad így fogalmaznom- az, aki elsősorban nem néprajzos, hanem a másik iránt fogékony beszédpartner, s a másiktól nem precíz adatok közlését várja el elsősorban, így az időt sem sajnálom, amit egyes beszélgetőtársaimra fordítok. Az adatok majd maguktól is kiszűrődnek, a le nem jegyzett részek pedig nagyobbrészt az „élet közvetíthetetlen jelenségei” közé sorolódnak be -H.H. Stahl kifejezése. Mundi nem egyféleképpen viszonyul a mesterségéhez, s ezt nagyban befolyásolja a mások hozzáállása is. Barátságunkat az együttérző-dolgozó magatartás szülte. A későbbiekben az is előfordult, hogy egész napnyi időre a föld megtisztításával bízott meg. Ennélfogva a gorzafaivt utakat a leghelyesebb a látogatás kifejezéssel illetnem. Akkor tartom eredményesnek a gyűjtést, ha a gyűjtő egyszerűen csak meglátogatja a barátját, és elbeszélgetnek a mindkettejüket érdeklő dolgokról. Ha a gyűjtőt érdeklő dolog épp a másik életének jó részét kitöltő mesterség, akkor nem lesz nehéz kimerítő beszámolót nyerni erről. Megkísérlem idézni Gagyi Józsefet: a beszélgetésnek oda kell fejlődnie, hogy társunk maga érezze feszegető szükségnek, hogy elmondja, amire kíváncsiak vagyunk. A beszéd mechanikusságát kiküszöbölendő ellentmondtam Mundinak, vitáztam vele. Ha furcsán hangzik is, igyekeztem vele egyenrangú adatközlővé válni. Nem monopolizáltam a kérdezést, ő legalább ugyanannyit kérdezett, mint én. Természetesen a kérdezés módjából, a kérdések milyenségéből s az őt kisérő paralingvisztikus jegyekből szintén leszűrhetők bizonyos információk. Adatközlő mivoltomat nemcsak az képezi, hogy akcentusommal, öltözetemmel, tárgyi felszerelésemmel egy messzibb, idegenebb világot közvetítek feléje, hanem szavakban is övéhez hasonló értékű információkat juttatok el hozzá. Ilyen például, mikor arról vitázunk, hogy melyik lónak jár az elől kétmakkos patkó, s melyiknek az egymakkos. 71
