Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Varró Ágnes: A másik ember - a beteg ember (A beteg a hagyományos paraszti közösségben)
Kalocsa, 1993. november 15-19. VARRÓ ÁGNES Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár A másik ember - a beteg ember (A beteg a hagyományos paraszti közösségben) A népi orvoslás gyakorlata elsősorban tüneti kezelésen alapuló öngyógyításra épült, s ebből az is következik, hogy amíg a fájdalom vagy a tünetek enyhítése és megszüntetése házi, családi praktikákkal elérhető és eredményes volt, a betegség szinte az egyén magánügye maradt. A népi gyógyászat módszereit, eszközeit, specialistáit kutatva természetesen felmerülnek a téma társadalomnéprajzi vonatkozásai is. Az egyén egészségében bekövetkezett időszakos vagy állandósult romlás a munkaképesség és társadalmi hasznosság részleges vagy teljes elvesztését okozta. A közösséget, elsősorban a családot ily módon ért veszteség és teher súlyosságát meghatározta egyrészt a beteg ápolásra, gondozásra utaltságának mértéke, másrészt a beteg életkora is. A „Ki az igazán beteg?” kérdésre adott válaszok meglehetősen egységesek: „aki már nem tud felkelni”, „akit húz az ágy”, „aki nem tud kikelni az ágyból” - tehát a konkrét betegség megjelölése helyett, illetve ismeretének hiányában, annak csupán következményét említik. Illyés Gyula így ír erről a Puszták népében: „Negyvenötötven év körüli öregemberek arcáról lerítt, hogy három-négy, egymástól teljesen különböző halálos kór is dolgozik bennük, szinte versenyezve, hogy melyik ér előbb célhoz, melyiknek ejti ki szép latin nevét az orvos elismerő főbólintások közben... (ILLYÉS 1980. 191.) Szégyen volt a betegség? Mindenki addig rejtegette, ameddig tudta. A cselédek nyögtek, sziszegtek, de azt, hogy beteg vagyok, nehezen ejtették ki. Irtóztak a betegágytól is. Aki világossal is a cihák között feküdt, arra mint bélpoklosra tekintettek. Aki pedig hetekig nem mozdult ki a házból, azt gondolatban már el is temették.” (ILLYÉS 1980. 196.) A környezetre háruló teher mértéke függött a beteg életkorától is. A beteg kisgyermek ápolása teljesen az anyára hárult, az ő feladata volt. A gyakori gyermekhalandóság következtében a kisgyermek halála is csak a szőkébb családot, elsősorban az anyát érintette megrázóan. „Minél alacsonyabb életkorú tagja hal meg az ifjabb nemzedéknek, a közösség annál kevésbé fejezi ki veszteségérzetét, annál inkább csak a szűkebb családban marad meg a fájdalom” (KUNT 1987. 93-94.) - állapítja meg Kunt Ernő. Itt említem meg, hogy a terhességet, a szülést nem a betegség, hanem az élet kategóriájában tartották számon. A terhes asszony munkától való kímélése nem volt jellemző, a megkülönböztetés egyéb, a terhes és a gyermekágyas nő tisztátalanságára vonatkozó tilalmak feloldását fejezte ki, amely szerint a szülés után (kilenc nappal, két héttel) a templom volt az első közösségi hely, ahová a 49
