Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Varró Ágnes: A másik ember - a beteg ember (A beteg a hagyományos paraszti közösségben)
Fiatal Néprajzkutatók III. Konferenciája fiatalasszonynak gyakran a bába kíséretében el kellett látogatni, ahol a pap a gyermekével együtt megáldotta. Csak ez után illeszkedett vissza a közösségbe, s az egyházkelőt követően lehetett csak látogatni, komatálat vinni. A család életében a legnagyobb csapás volt, ha a középső generáció valamelyik tagja betegedett meg, vált munkaképtelenné. Ezt a kilátástalan állapotot gyakran a „ Sors” vagy Isten akaratának, esetenként büntetésének tulajdonították. A család megélhetését biztosító korosztály egy-egy tagjának ilyetén kidőlése sokszor súlyosabb terhet rótt a családra, mint a váratlan halál, s a szerencsétlenül járt család a rokonok és a szomszédság segítségére és támogatására szorult. A paraszti felfogásban az öregkorral együttjáró betegség természetes, amely közvetlen előzménye az élet befejezésének. Egyébként a halált is végzetes betegségként tartották számon, általánosan ismert az a mondás, hogy „halál ellen nincs orvosság”. Sumner Népszokások című munkájában az idős emberekkel szemben két viselkedési normát, modellt állapít meg. Az első esetben az idős embereket - bár csökkent munkaképességük miatt terhet jelentenek a család aktív tagjai számára -, önkéntes és hagyományos tisztelet övezi, a másik modell azt a doktrínát tükrözi, hogy mindenkit, aki terhessé válik a társadalom számára el kell távolítani, történjék ez saját cselekedete, vagy rokonsága akciója révén. (SUMNER 1978. 456.) Utóbbi mintára jó példa Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellája, amelyben a család egzisztenciális zsákutcából való kijutásának egyetlen perspektívája az idős nagyapa öngyilkossága. Gyűjtőmunkám során ehhez hasonlítható élethelyzetekkel nem találkoztam, ellenkezőleg, úgy tapasztaltam, hogy az idős, beteg gondozását családi kötelességnek tartják. Az ágyhoz kötött beteg ápolása, gondozása, tisztán tartása a közvetlen családtagok feladata volt. A beteg ágya a hátsó szobában, félreeső részen foglalt helyet. A rokonság rendszeresen, hetente 1-2 alkalommal meglátogatta a súlyos beteg családtagot, többnyire friss vagy aszalt gyümölcsöt vittek neki. A szomszédok is számon tartották a beteget, gyakran kedveskedtek egy-egy tál étellel vagy kaláccsal. A családban egyébként nem főztek külön a beteg részére. A teljesen magatehetetlen beteg egész nap feküdt, legfeljebb imádkozott a mielőbbi haláláért és a hozzátartozóiért. A haldoklás stádiumában éjjel-nappal ült mellette valaki, s a rokonok, szomszédok is kötelességnek tartották, hogy utoljára beszéljenek hozzá, elbúcsúzzanak tőle. Megszólták azt a családtagot, amelyik elhanyagolta a beteg hozzátartozóját. Az ágyhoz kötött beteg teher volt ugyan a környezet számára, de gondozása erkölcsi kötelességet jelentett. „Akiben szeretet van, az gondoskodik a betegekről” - fogalmazott egy idős bodajki asszony. Az irgalmasságra és könyörületességre int a vallás tanítása is, hiszen Jézus egész nyilvános működése során betegeket gyógyít. „A nép számára a vallás nyújtotta azt az integráló eszmeiséget, mely életében vezérlő elvként működött. Az embernek a hite is hozzájárult ahhoz, hogy általa valósítsa meg emberségét” (NAGY 1989. 309.) - fogalmaz Nagy Olga. Ezen emberség, szeretet kifejezésére adott alkalmat a beteg hozzátartozó rendszeres ápolása, a beteggel szembeni empátia tehát sokszor vallási indíttatású volt. A betegségmegelőzés, a gyógyulás elérése gyakorta szerepelt a búcsújárás céljai között. A kegyhelyek felkeresésének áldozatvállalása magában hordozta a saját és a 50
