Levéltári Szemle, 72. (2022)
Levéltári Szemle, 72. (2022) 1. szám - LEVÉLTÁR-TÖRTÉNET - Tóth Péter - Kis József: Miskolc - Kaposvár - Miskolc : interjú Tóth Péterrel
58 Levéltári Szemle 72. évf . tehát vannak ilyen, meg hasonló népcsoportok szerte a világban. Indiában is vannak olyan népcsoportok, amelyek egy adott területen belül vándorolnak. A cigányokra bizonyos felfogás szerint az a jellemző, hogy termelőmunkát nem végeztek, csak szolgáltattak. Ezt el is fogadom, a levéltári dokumentumok egyértelműen ezt bizonyítják. Emlékszem, Kunt Ernő még élt, amikor kitaláltuk az egyetemen, hogy úgy kellene komolyan foglalkozni a cigányokkal, hogy együtt a szociológusok, antropológusok és a történészek. Le is ültünk, együttműködésről tárgyaltunk és akkor volt Ernőnek egy megjegyzése, hogy Magyarországról mindenki szeretne külföldre menni és indiánokat kutatni, mármint az antropológusok és valaki meg is jegyezte neki egy nyugat-európai konferencián, hogy ő nem is érti, hogy miért akarják ezt a magyarok, meg a kelet-európaiak, amikor a legizgalmasabb antropológiai problémán éppen mi vagyunk, akik itt rajta ülünk. A cigányokra célzott természetesen a kutató. Erről ennyi elég is, mert annyira át van szőve politikummal, meg mindennel ez a probléma, hogy tényleg nem igazán érdemes beszélni itt róla. Ezek az egyéb népcsoportok, akiket tévesen szokás kisebbségeknek nevezni, ami a középkorra egyáltalán nem igaz, ezek mindig is érdekeltek. A besenyőkkel kezdődött ez az egész. Mondta is egy barátom, hogy a fejed lágya se nő tt be – így fordítva ki tehát a besenyő szót... Azért szerettem velük foglalkozni, mert már elég sok forrás maradt fenn róluk ahhoz, hogy rendelkezzünk tényekkel, de még nem annyi, hogy ne maradjon helye a képzeletnek, ami nélkül nincs történetírás – biztosan érted, mire gondolok. A jászok iránti érdeklődésem pedig abból fakad, hogy apai ágon a Jászságból származom. A dédnagyapám került katonaként a miskolci 13. számú gyalogezredhez Jászárokszállásról, aztán itt ragadt. Anyakönyvekkel szépen végig tudtam menni egészen a 18. század közepéig a családon és kiderült, hogy minden jászsági ősöm redemptus, tehát megváltakozott jász volt. Erre nagyon büszke vagyok. Így szinte muszáj volt a jászok történetével foglalkozni már csak azért is, mert látszólag egy nagyon kidolgozott terület, csak éppen Győrffy György kutatásai, amelyeket megpróbáltam tovább folytatni, bizonyítják, hogy semmi sem igaz például abból, amit korábban gondoltunk a jászok és a kunok közös betelepüléséről egészen addig, hogy a jászok a kunok egyik nemzetsége, vagy törzse volt. A „jászkunság” nem a közös gyökerekből fakad, hanem a konvergens fejlődés eredménye. Mind a két terület királyi birtok volt. A jászok és kunok is kiváltságokat élveztek a katonasági kötelezettségeik miatt és ez a hasonló társadalmi helyzet volt a konvergens fejlődés oka. Tehát nem egy régi dolog esett szét aztán később, hanem különböző helyzetből az összetartó fejlődés következményeként jött létre ez a ma is élő fogalom, hogy jászkun, vagy Jász-Kunság. Büszkén mondhatom, hogy elég jelentősen sikerült hozzájárulni a saját kutatásaimmal ennek az egész problémakörnek a rendbetételéhez és megértéséhez. KJ: 2014 óta vagy nyugdíjas, és te magad is említetted, hogy korábbi kutatásaid ered ményeit jelenteted meg azóta, amiből van még bőséggel. Milyen nem publikált kutatási eredményeket szeretnél még kiadni? TP: Ha már szóba kerültek a lengyelországi Királyi Könyvek, ezeknek a második kötete jelent meg. Az első kötetbe szánt iratanyagok közül a legfontosabb (és legter-Kis József
