Levéltári Szemle, 72. (2022)
Levéltári Szemle, 72. (2022) 1. szám - LEVÉLTÁR-TÖRTÉNET - Tóth Péter - Kis József: Miskolc - Kaposvár - Miskolc : interjú Tóth Péterrel
59 2022/1. ▪ 47 – 62. jedelmesebb), amit szerintem elég sokan ismernek, egy lengyel követnek, Krzysztof Szydłowieczkinek, Öreg Zsigmond király – ahogy ma mondanánk – sztárdiplomatájának a követjelentései. Minthogy Öreg Zsigmond számos szállal kötődött Magyarországhoz – a mi Ulászló királyunk udvarában nevelkedett és Magyarországot második hazájaként szerette, lánya Szapolyainak a felesége lett –, ezt a követet azért küldte, hogy a még nagyon fiatal II. Lajosnak, a nagykamaszként inkább a lányok szoknyája után nézelődő, mintsem komoly országvezetési gondokat intéző királynak a dolgait szedje rendbe. Szydłowieczki „naplóját” – hiszen naponta küldte jelentéseit Zsigmondnak – időközben kiadták. Én úgy gondoltam, hogy nem lenne szerencsés akkor újra kiadni az egészet, ezért az a kötet azóta áll. Ehelyett a bizonyos első kötet helyett jelent meg a második, ami maga is egy szerves egység, hiszen a Mohácstól Budáig terjedő időszaknak a dolgait fogja át. A lengyel–magyar kapcsolatok miatt is egy egységes időszak. Tehát ezt be kellene fejezni, de mellette tanulmányokat is meg kellene még írni. Utóbbi azért is fontos, mert a levéltári iratok esetében jobban bele kell gondolni egy-egy problémakörbe. Itt vannak például a határjárások. Rengeteg határjárás maradt fenn főleg a 18. századból. Térképészet nem lévén, a községhatárokat jelekkel jelölték ki és tulajdonképpen ezeknek a jeleknek a számontartása, mégpedig az emberek fejében való számontartása helyettesítette a térképeket abban az időszakban. Azt tapasztaljuk, hogy a határjárások esetében számos határponthoz különböző és nagyon érdekes hiedelmek kapcsolódnak. Furcsa módon ezek a hiedelmek egy ember, Takács Lajos – a már elhunyt neves néprajzkutató – kivételével senkit sem érdekeltek különösebben, ő azonban felfigyelt rájuk és publikációkat is megjelentetett róluk. De még az ő munkáját is tovább lehetett gondolni. Úgy tűnik, hogy ezek a határokhoz fűződő hiedelmek pogánykori, tehát ezeréves hagyományokat őriztek meg eltorzítva, illetve racionalizálva. Hogy egy példát mondjak: a földre, a határ igaz voltára úgy kellett esküdni, hogy mezítláb, megoldott övekkel és fedetlen fővel esküdött a tanú. Ez minden néprajzos szerint azért volt így, hogy ne lehessen oly módon csalni, hogy a cipőmbe például miskolci földet teszek, megállok a zsolcai határban és azt mondom, hogy miskolci földön állok. És nem hazudtam, mert a cipőmben tényleg miskolci föld van, de mégis hazudtam, mert ugye, nem így értik, akik hallják. Ugyanakkor, ha hamis határesküt tettél, akkor azonnal büntetés, isteni büntetés járt érte, tehát az ilyen eskü határozottan szakrális eseménynek számított. És ezekután azt olvasod, hogy Dzsingisz kán, amikor az őseihez imádkozik, akkor mezítláb, megoldott övekkel és fedetlen fővel imádkozik. Tehát pontosan úgy, ahogy az ő korában és később is Magyarországon a határesküt letették. Véletlen ez? Nyilvánvalóan nem, különösen akkor, ha tudjuk, hogy a pogány időkben a határokat sírok jelölték, ott voltak a temetők. Bár mi most úgy gondoljuk általában, hogy egy adott terület legfontosabb része a közepe, de bizonyos korokban és kultúráknál ez nem így volt. Ha van egy adott terület, amin vándorolhatok, hajthatom a nyájamat, akkor nem a közepe a fontos ennek a területnek, hanem a széle és a szélét jelölöm meg. És mit tesz Isten, rengeteg olyan adatunk van, hogy a szélet, a határt temetők jelölik, ráadásul a honfoglaláskori temetőknek a többsége, vagy nagyon sok közülük határszélen kerül elő, tehát két település közötti határon, ahol az ősök nyugodtak, akiket tiszteltek az élők, mint az ő társadalmuknak Interjú Tóth Péterrel
