Kis Dongó, 1961 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1961-10-05 / 19. szám
1961 október 5. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 3-IK OLDAL GYERMEKROVAT Miért telelnek nálunk a verebek ? OKTÓBER 9: Hogyha deret lehel Dénes Nem lesz a bor elég édes. ----------------------------Októberi naptár 2-IKA — az őrangyalok napja, kell, hogy kedves legyen minden gyerek előtt, akiket sokszor valóban “csak az őrangyaluk ment meg” bajtól és szerencsétlenségtől. 6-IKA — az aradi vértanuk napja, régen iskolai szünettel és ünnepéllyel járt. Az aradi vértanuk az 1848-49-es magyar szabadságharc hős tábornokai voltak, számszerűit tizenhármán, akiket az elnyomók boszszuja halálra ítélt. 1849 október 6-án négyet közülük főbelőttek, kilencet hőshöz méltatlan módon, akasztófán végeztek ki. A magyar nemzet azonban hálával és kegylettel emlékezett meg róluk és nemzeti gyász napjává avatta “az aradi tizenhárom” vértanuságának napját. — Budapesten ugyanezen a napon végezték ki gróf Battyány Lajost, az első magyar felelős kormány miniszterelnökét. 8-IKA — a Magyarok Nagyasszonyának, a Boldogságos Szűznek, mint Magyarország védszent jenek ünnepe: egyre jelentősebbé válik a magyar emigrációban. 23-IKA — az 1956-os magyar szabadságharc emléknapja. A békésen tüntető diákokat és polgárokat a kommunisták puskatüzzel fogadták, aminek következménye az egész világot felrázó magyar szabadságharc lett. A magyar szabadságtörekvéseket a kommunizmus kegyetlenül vérbefolytotta. Í51-TKE — a Reformáció emlékünnepe, Ezen a napon a katolikus gyerekek irigy szemmel nézték református magyar testvéreiket, akiknek nem kellett iskolába menniök. Bár októberben van még néhány szép nap, az ember már a télre gondol és a magyar költők is szomorú, ős£i gondolatokat írtak le, amint azt Vargha Gyula “Kevés a vetés” című költeményéből idézett szép strófák is mutatják: A föld csupa j?az, csupa kóró, Magvát a szelekbe kiszóró, Hol a szél vet, ugyan ki arathat? Kevés a vetés, sok a parlag. Kihalt a mezó', elvétve ha egy-két Gyerek za'varász kócos tehenecskét, Vagy roskatagon öreg ember ballag, Kevés a vetés, sok a parlag. Szbmoru az ősz, a félleg a tájra Ködesőjét egyre szitálja, Siratja talán, kik többé nem aratnak, Kevés a vetés, sok a parlag. Ajándékot adunk karácsonyra mindazoknak, akik e z é v december 31-ig bezálólag egy uj előfizetőt küldenek be a “KIS DONGÓ’ -nak Egyszer egy öreg veréb a háztetőn beszélgetett egy ifjú verébbel. Nagyon komolyan kezdte az öreg veréb: — Csirif-cseref ... rettenetes ma a hideg. — Csip, csirif... bizony keserves az élet — felelte az ifjú veréb. — Csitri, hallgass, engem illet a szó — szólott egy tüzes veréb, amire száz torokból egyszerre hangzott: — Csirr! — Csip! — Csirip! — Csirriri csir! — Csiribiri, csak egy beszéljen! — Én beszélek. — Én beszélek. — Engem illet a szó. Dobjuk ki, aki el nem hallgat. — Csirif, cserei, hallgassatok, ne csiripoljatok. így nem — Hej, csiririff, de jó dolga van a fecskének, az már rég elment a melegebb éghajlat alá s nem öli itt meg a hideg. — De hát — csip, csirif — miért nem mentünk mi is el? — Én bizony nem tudom. — Pedig mi is elmehettünk volna. — Pajtás, tudod-e, mit gondoltam? — Csip, csip, majd megtudom, ha megmondod. — Megkérdezem a feleségemtől, várj meg addig. És az öreg veréb, mint a szél, olyan gyorsan elrepült, -hogy megkérdezze a feleségétől: Miért nem mentünk el mi is melegebb tájékra? Néhány perc múlva visszajött az öreg veréb. — Csip, csirif, csip-csip, mit mondott a feleséged. — ő sem tudja. — Ez bizony nem sok. — De azt mondotta, hívjam össze a verebeket országgyűlésbe s ott végezzük el a dolgot. — Jó lesz biz az, induljunk tüstént. S az öreg veréb jobbra, az ifjú veréb balra elröpült s ahol verebeket láttak, mind elhívták a nagy gyűlésre. A verebek el is jöttek mind. Ellepték a fákat, a házak tetejét s fülsiketítő csiripeléssel örvendeztek egymással1. Mikor mind együtt voltak, az öreg veréb megszólalt: — Csirip, cserei, csif, csúf, kedves veréb pajtások, üdvözöllek benneteket, s azt kérdezem tőletek: Miért maradunk mi itt télen? Miért nem megyünk mi is melegebb vidékre, ahol nem gyötör a tél hidege? Szóljatok, beszéljetek. Előbb azonban én beszélek. — Csip, csip, mit beszélsz, hisz az imént te sem tudtad, a feleséged sem tudta — szólt rá az ifjú veréb. — Csitt, most én beszélek! mondta egy másik veréb. De jó nektek, falusi gyerekek! Mikor reggel iskolába mentek, csapatokba verődve hancuroztok a harmatos füvön. Megálltok az ut mellett, ha gyikot láttok sütkérezni a köveken. Bezzeg a város utcáin nincs harmtos fü, nincsen hancúrozás. Kip-kop, kip-kop — kppognak a kis cipők a kövezeten.. Rendesen, óvatosan kell mennie a városi gyereknek, nehogy meglökje a sok járó-kelő felnőttet. Itt mindenki siet reggel; munkások a gyárakba, kereskedők a boltokba, lányok a hivatalba vagy egyéb munkáik mellé. Mennyi gép forog, kattog, hány munkás dolgo*zik a nagy házak ablakai mögött. A nagyváros utcáin is vannak fák, de azok bizony nem olyan vidámak, lombosak, barátságosak, mint falun. Porosán sínylődnek a kövek között, s a siető emberek eligalig hederitenek rájuk. — Hát minden jobb a faluban? — kérdezitek. — Akkor minek élnek az emberek városokban, lármás utcák, rohanó autók között? Bizony a falusi élet sók dologban egészségesebb. Tisztább levegő árad az erdőkből, napsütötte szántóföldekről. Nem zavarja az emberek álmát az utcai lárma, autók dübörgése, tülkölése. Mégis városokban lakunk, mert igy alakult soksok idő óta az emberi élet. Réges-régen, ha ellenség tört a faluk népére, az a néhány száz ember nem tudott védekezni. Ezért lassankint elhúzódtak a falukból. Városokba költöztek össze, fallal vették körül a várost, hogy az ellenség ne törhessen rájuk. HIRDESSEN LAPUNKBAN! A LEGJOBB EREDMÉNYEKET ÉRI EL! lehet tárgyalni! — kiabált az öreg veréb. De bizony egy veréb se hallgatott el, a lárma később még nagyobb lett s a gyűlésen semmit sem tudtak határozni. — Csiribiri, csir, csiri, nincs közöttünk egyetértés! — káltotta egy nagyhangú veréb. — Csirr, csirip, eddig sem volt, — mondta a másik. — Csit, csit, mig igy csiripeltek, nem is lesz soha ! — kiáltotta egy másik veréb — s azzal ott is hagyta a gyűlést. Otthagyta a többi is. S az öreg veréb azzal vigasztalta most a fiatal verebet: — Sok beszédnek, sok az alja s azért kell nekünk itt annyit szenvednünk. — Az a baj, hogy a legokosabbnak is csak annyit esze van, mint egy verébnek — jegyezte meg rá az ifjú veréb. Ezek a régi városok még nagyon kicsik és csendesek voltak a mai nagy városokhoz képest. Igazi nagy várossá akkor lettek, amikor az ember feltalálta a gépet, amikor kézi szerszám helyett gépekkel dolgoztak és megszületett a gyár. A gép száz meg száz embernek ad kenyeret. Mind többen és többen telepednek a gyárak környékére. S hogy igy a sok ember lakása egyre nagyobb területet foglalt el, kezték a lakásokat egymás fölé, emeletesen épiteni. Nagyobb házak közé szélesebb utca kell, különben sohase sütne be a nap az ablakon, meg a sok kocsi, autó se tudna kitérni. Nagy városokban sok százezer ember él együtt. Sőt van néhány olyan nagy város is, ahol több millió ember lakik. Büszkék is ezek az emberek hatalmas városaikra. De ne higyjéték, hogy a városi ember nem talál örömet az ő otthont nyújtó városában! Mindenki szereti azt a helyet, ahol felnövekedett, ahol családja, szerettei élnek. A városi ember elgyönyörködik a kira1- katok tarkaságában, tanul és szórakozik, szinházban, mozikban, múzeumokban, örül este a villanylámpák szikrázó fényének, örül a gyorsan robogó autóknak, a villany, a gáz, az elektromosság és a vízvezeték kényelmének. Persze, ha belefárad a városi zajba, elhúzódik pár napra a madárdalos szellőjárta faluba. A falusi ember meg a városba megy, ha tanulni akar. És kiki megtalálja itt is, ott is a magáét. Olvassa Ön is a “KIS DONGÓ’M és szerezzen uj előfizetőket! FALUN, VÁROSBAN
