Ferencváros, 2003 (13. évfolyam, 1-12. szám)
2003. október / 10. szám
október 23-ára emlékezünk mentek. A cél az volt, hogy a rádióba bemondassuk a 16 pontot, amelyre ígéretet is kaptunk Benke Valériától, a Rádió elnökétől. Nyolcig csak zene szólt, szó sem volt 16 pontról, majd Gerő Ernő beszéde következett a csőcselékről. Ez olaj volt a tűzre. Egy ott álló közvetítőkocsival be akartuk tömi a rádió kapuját. A rádió védői, az ávósok és a katonák, elkezdtek könnygáz- gránátokat dobálni. Ezután két magyar harckocsi jött, de azt mondták, hogy nem fog magyarokra lőni. Közben katonaság érkezett a Pollack térre, ahol gúlákba rakták a fegyvereket, és nem voltak hajlandók ellenünk harcolni. Az ávósok újra felszólítottak minket, hogy oszoljunk, de senki nem mozdult, mire lőni kezdték a szemközti tűzfalat. A Szentkirályi utcában meglőttek valakit. Jött egy mentőkocsi, és igyekezett a rádió hátsó bejáratához. A mentő nem akart megállni a sebesültnél, akkor többen felugráltak a kocsira, kihúzták a sofőrt és a fehérköpenyes ávóst. Kiderült, hogy fegyverekkel és lőszerekkel van tele. Ezeket kapkodták szét, és megindult a tűzharc. Éreztük, hogy itt a rendszer omlik össze. Az emberek egyáltalán nem félnek, hanem hihetetlenül elszántak. Hajnalban már hallottuk a körúton csörömpölni a szovjet harckocsikat. A szovjet harckocsik megérkeztével a forradalom átcsapott szabadság- harcba. Kialakultak az ellenállási gócok. A Tűzoltó utcában volt Angyal Istvánék főhadiszállása. Ők voltak az egyik legradikálisabb csoport, valódi kommunistának tartották magukat. A Szovjetúnió elnyomása és a magyarországi diktatúra ellen léptek föl. A Tompa utcában is jelentős erő volt. A hierarchia spontán alakult ki. Egész egyszerűen lőttek, egymást segítették, és ha volt ott valaki, aki mozgékonyabb, ügyesebb volt, akire hallgattak az emberek, az vezető lett. A tűzharcban nem tudtak egymásnak bemutatkozni, ezért egy-egy jelleg- zetességük alapján kaptak „vezetéknevet”. Bárány Jánosnak volt egy bordó micisapkája, ezért „bordósapkás Jancsi” volt. Ő lett a Tompa utcai felkelők vezetője. A fegyveres küzdelem bukása után a forradalom alatt megismert menyasszonyával megpróbált Ausztriába szökni, de a határnál elfogták őket. Visszatért Csepelre, beválasztották a gépgyár munkástanácsába, ahol megszervezte a Forradalmi Ifjúmunkás Szövetséget, amelynek hamarosan elnöke is lett. A forradalom katonai leverése utáni ellenállás első lépése volt, hogy országszerte munkástanácsok kezdtek szerveződni. Létrehozták a Budapesti Központi Munkástanácsot. A nép bizalma rájuk szállt. Ez volt az egyetlen jól megszervezett központi szerv, amely képviselte a nemzetet. Ez a Központi Munkástanács kezdett tárgyalásokat a szovjet városparancsnoksággal és Kádárékkal. Nemzetőrség szerveződött a felkelőkből, a diákokból, a katonákból és a rendőrökből. Senki sem akart beletörődni abba, hogy a megismert szabadságot elveszítsük, hogy a sztálinizmus visszajöjjön. Ez motiválta az ellenállást. November 10-e körül, Lévai Mária összeismertetett Nagy Józseffel, aki az egyik részleg vezetője volt a Korvin közben, és Bárány Jánossal. Elhatároztuk, hogy ösz- szegyűjtjük az erőket. Úgy éreztük, van remény arra, hogy a szovjettel tárgyalni lehessen. Legális szinten a munkástanácsok léptek föl. Komoly fegyver volt a kezükben a sztrájk. Szerveződtünk, fegyvereket gyűjtöttünk. Közben folyt a röplapok készítése. Az ellenállásban sok ágon, sok ezer ember vett részt. Nem történt nagy horderejű esemény, de mozgattunk az embereket. Eleinte mindenkiben volt lelkesedés, de december közepén, amikor letartóztatták a Központi Munkástanács két vezetőjét, éreztük, hogy baj van. Vágyainkkal ellentétben, amelyeket a Szabad Európa Rádió hamis hírekkel erősített, semmiféle nyugati segítség nem jött. Az ENSZ Közgyűlése elítélte ugyan az idegen beavatkozást, de Amerika meg sem moccant. Bárány Jancsit is letartóztatták december közepén, de januárban kiengedték azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a kapcsolatait kiderítsék. Titokban találkoztam vele, és akkor elmondta, hogy teljesen reménytelen a helyzet. Minden szálat el kell vágnunk, mert őt figyelik. Közben kiküldtünk egy katonatisztet Bécsbe - Jancsinak volt parancsnok-helyettese - hogy tájékozódjon, és vegye fel a kapcsolatot Kéthly Annával vagy Király Bélával. A magyarországi angol katonai attasén keresztül intéztük, hogy fogadja őt az angol nagykövetség. Az a tolmács azonban, aki a Brit Nagykövetségen dolgozott, a kommunista hírszerzés beépített embere volt. Három nap múlva a tiszt visszaérkezett. Beszélt Kéthly Annával, aki azt mondta, hogy sehonnan semmiféle segítségre nem számíthatunk, és azonnal meg kell minden ellenállást szüntetni. Akik kompromittálódtak, azokat ki kell küldeni nyugatra, és meg kell szakítanunk minden kapcsolatot. Engem bíztak meg ezzel a feladattal. Közben visszakerültek a tolmács révén az információk, máshonnan is érkeztek feljelentések. Jancsit újra letartóztatták. Utánam is titkosrendőrök érdeklődtek. Egy hónapra eltűntem, aztán amikor hazamentem, engem is letartóztattak. Addigra már minden társunkat elfogták. Csak a halálos ítélet kihirdetése után kerültünk össze a börtönben. Bárány János nagyon bátran viselkedett. Kilenc hónapon át várta a halált. Az utolsó beszélőn édesapja durván leszidta tetteiért. Ezzel a keserűséggel ment az akasztófa alá 1959. február 17- én, ahol azt kiáltotta: Isten veletek, éljen Magyarország! Solténszky K. Ferencváros 2003■ október
