Ferencváros, 1985 (10. évfolyam, 1-3. szám)
1985. február / 1. szám
ÍGY ÉLTÜK ÁT A FELSZABADULÁST Napjainkban ünnepeljük fővárosunk, Budapest felszabadulásának 40. évfordulóját. Egy hónappal ezelőtt, hasonló évfordulója volt városrészünknek, a Ferencvárosnak. Az akkori eseményekre két, a felszabadulást a Belső-Ferencvárosban átélt szemtanú Kreibich Ödönné és Viczián Lajos emlékezik. 1945. januárjára már hozzá szoktunk a félelemhez, az óvóhelyeken éltünk. Bár a Ferencváros belső területeit fő célként nem bombázták, az ipari körzeteknek: Csepelnek, a Soroksári útnak szánt bombák, aknák közül jó néhány ide is tévedt. A régi Dohánygyár, a mai Skála épületének a mostani Markusovszky tér területén álló szárnyát is földig rombolta egy. Ezek az időszakok voltak a legnehezebbek, napi két hullámban reggel és este szenvedtünk tőlük. Az emberek véleménye megoszlott. Volt aki várta a szovjet csapatokat és volt - aki az uszító, szovjetellenes propaganda hatására - rettegte a várható felszabadulást. Sokan csak túlélni akarták. A Horthy proklamáció után bizonyos meghasonlás is érezhető volt az emberekben. A nyilas uralom alatt még a házunkban lakó volt rendőrkapitány is a maga módján az ellenállást próbálta segíteni. Bár a döntő többség ezt akarta, de nem volt tervünk, nem volt irányítás, összehangolás, így a különböző próbálkozások elszigeteltek maradtak. Házunkban így is féltucatnyi „kivetkőzött” katona, illetve sárgacsillagosok vészelték át a padláson, lakásokban ezeket az időket. Nem járhattak ugyan az óvóhelyre, de élelmet nap mint nap vittünk nekik. Sok embert telepítettek Csepelről a belső kerületekbe. Egy szál ruhában jöttek, hiszen volt akinek mindene odaveszett. A házak egyrészében, így nálunk is népkonyha működött. Mindenki beadta amije volt, és közösen főztek. Az élelmiszer-szerzést is viszonylag szerencsésen sikerült megoldanunk itt a környéken. A Közraktárból és a Kinizsi utcából - ahol az Ipari Minisztérium mai garázsa helyén német ellátó raktár működött - sokmindent találtunk a németek elvonulása után. Az ott hagyott élelmiszereket, margarint, tégla alakú darabonkban tartósított zöldséget, káposztát elhoztuk. Az asszonyok egy ideig nem tudták hogyan, mennyit kell belőle felhasználni. Az utcákon elpusztult lovak sem maradtak sokáig érintetlenül, hiszen ekkor már szinte semmiféle ellátás nem volt. A szovjet csapatok két irányból érkeztek a kerületbe. Csepel és a kiégett Elevátor felől, valamint az Üllői út vonalából közeledtek. A németek felkészülve az utcai harcra, házról-házra küzdelemre rendezkedtek be. Főként a sarokházak első emeleti két utcára nyíló lakásait igénybe véve, felfordított asztalokat az ablakokba állítva építették ki kiállásaikat. A szovjetek igyekeztek nem a főútvonalakon haladni. Ebben sok helyen a lakosság is segítette őket. Felismerve a lehetőséget, hogy az egy tömbben épült házak pincéi között vészátjárók vannak - az alap főfalak meghatározott helyén mintegy négyzetméternyi élére állított téglafal volt csak az akadály —, a kommunisták közül néhá- nyan a felszabadítók elé mentek. így a Bakáts tér sarkáig lehetett eljutni a Kinizsi utcából, s ugyanezen az úton a szovjet katonák is a németek hátába kerülhettek. A Tompa utca felől, a Bakáts téri templom takarásában jutottak el a pincékig és azokon keresztül hozzánk, majd két oldalról kezdődött a harc a terület megtisztításáért. Nagy küzdelmet, fonó időket éltünk át. Az első szovjet katonai egységek, mikor végeztek az ellenséggel, mindenek előtt mosakodni akartak. Mondták: már egy hete nem jött le a csizma a lábukról. Szerencsére a pincénkben volt vízvételi lehetőség is. Egy ideig együtt éltünk a szovjet katonákkal. Az egyik parancsnok Grigorij Zsukov vokt, polgári foglalkozása balett-művész, Ukrajnában. Pihenőidejében sokszor játszott a gyerekekkel, akik mindig körülvették mikor megjött. Valami cukorka mindig akadt a zsebében. Nagyon szerette a gyerekeket, neki is volt három. Miután átvonult rajtunk a front, február elején megkezdődött a szervezkedés. Majdnem együtt jöttek a kommunisták és a szociáldemokraták képviselői, hogy szervezzék a pártot. Környékünkön egy Flesch nevű ember rendkívüli aktivitással mozgósította a népet. Szervezni kezdte a rendcsinálást, romeltakarítást. Temetéseket — amelyek egészségügyi szempontból is sürgetőek voltak — az Ipar- művészeti Múzeum kertjében és a Kinizsi mozi mellett végeztük. Két-három hét alatt, az emberek rendkívüli tettrekészségével, az utcák alapvetően rendezésre kerültek. A mostani MKKE Kollégium helyén lévő tér tele volt aknatölcsérekkel, oda hordtuk, húzkodtuk a törmeléket, a lomokat. Február közepén kezdődött mozgás az elöljáróságon. Akkor már rég ki lehetett menni a Duna-partra is. Felhívás jött: „Ki a péncéből, teremtsétek meg az élet feltételeit”. Ideiglenes élelmiszerjegyzéket adtak ki kukoricás kenyérre, amelyet egy maszek pék Kreibich Ödönné sütött a Ráday utcában. A házbizalmiak, ü- letve légóparancsnokok szervezték az igénylők listáját és ők feleltek az elosztásért is: 15 dkg volt a fejadag, de vágni nem igen lehetett mert nagyon morzsálódott. Közben a szovjetek is szervezték a közmunkákat. Vitték az embereket a házbizalmiak kis cédulával a Ferencz József (ma Szabadság) és az összekötő vasúti hídhoz dolgozni. A nehéz munka mellett jó dolguk volt, mert naponta háromszor kaptak enni és néha élelmiszercsomagot is adtak nekik, cukorral, liszttel. Az apró kis boltokat, élő és itthon maradt tulajdonosaik gyorsan rendbetették és árulták, cserélték ami maradt. Hiányzott az élelmiszer. A lakóközösségek szervezték az ellátást. A Bakáts téren, mi kommunisták krumplit osztottunk, amelyet a pályaudvarról a villamossíneken keresztül egy vagonban tóltunk el idáig. A közigazgatásban folyt a vetélkedés a pártok között. Az Üllői út 21-ben helyezkedtek el a szociáldemokraták; a Hőgyes Endre utca 4-ben volt a kommunista párt helyisége. Az első körzeti titkár Csillag La- josné volt. Hogy megnyeljük az embereket a mindennapi céloknak sokszor kellett udvarról- udvarra járva agitálni. Ha egy-két ember kijött, nemsokára már százan is voltak, nem zárkóztak el. Egyéb módszereket is alkalmaztunk. A kommunisták megszervezték, hogy Mislei doktor és Brózer szemorvos ingyen végezte a népgyógyítást; 24 órából szinte 24-et dolgoztak. A legnagyobb gond az éhség mellett a hideg volt, kemény telünk volt 1945-ben. Üveg nem lévén sok csecsemő megfagyott a Baross utcai klinikán. — Ekkor mint vegyiparban dolgozónak az az ötletem támadt - mondja Viczián Lajos —, hogy nátron-cellulózból lenolaj kenőével ideiglenes „üveget” csinálhatnánk. A budapesti elöljáróságra Vas Zoltán rendelt be és ott brigádokat is betanítottam erre a módszerre. Az alapanyagokat Szolnokról, illetve a Növényolajgyárból hoztuk szovjet teherautókkal. Kezdődött az újság-előfizetés. Minden házban egy Szabad Nép, ez volt a jelszó. Hangosan olvasták és beszéltek róla. „Hősi korszak volt, nagy lelkesedés, tett- rekészség jellemezte az embereket. Hegyeket mozgatott a hit - a szinte kilátástalan helyzetben is, — hogy lesz magyar újjászületés” — fejezte be Viczián Lajos a közös viszszaemlékezést. . . Lejegyezte: Hárs István 10 FERENCVÁROS Viczián Lajos
