Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-09 / 6. szám - Sebesi Ernő: Vizió egy régi kastélyban
gyerekük is volt, az egyik három-, a másik négyéves. Szerelemből ment az urához. Ez a szerelem az összes szakértő nénik és bácsik véleménye szerint örökké-tartónak, elkophatatlannak minősittetett. A főszolgabiró szerelme nagyon finoman, igen illedelmesen, egy boszton utolsó fordulójában jelentkezett. A cigány leengedte álla alól a hegedűt, a cimbalmos félredobta a cimbalomverőt, s a táncosok homlokukat és gallérjuk mögött a nyakukat törölgetve kisérték helyükre a táncosnőiket. A főszolgabiró azonban megállt a terem túlsó sarkán, összecsapkodta tenyerét, s hangosan harsogta: — Hogy volt! A primás felvette hegedűjét, s folytatódott a boszton. — Szépen táncolnak — néztek össze a fal mellett üldögélő gardedámok. — Szép pár! — csettintett nyelvével néhány tánckibic. A terem újra forgásba kezdett, a dallam csúszós parketté vált, a csúszós parkett pedig olvadó dallammá. De a cigány újra letette a vonót, s harmoniátlan tömeggé kavarodott az előbbi ütemes emberszalag. A főszolgabiró most épp a cigány előtt állt, nem kellett végig kiáltania a termen, s csak csendesen intett a prímásnak: — Még egyet! A boszton lágy, merengő hullámzása harmadszor vonaglott végig a termen. Most már mindenki a főszolgabírót nézte és a doktornőt, Mintha együtt jártak volna tánciskolába, vagy évekig együtt táncoltak volna a kaszinó bálján. Pedig most táncoltak együtt először életükben. — Maguknak Ítélem a tánc szépségdiját, — tapsolt a kaszinóelnök felesége a főszolgabiró felé, mikor helyre vezette a doktornét. II. A doktorék mellékuccában laktak, mely kifelé nyílt a szabad mezőkre. A doktor a levegőt imádta, a tágas teret, a széles horizontot. Mindent rá lehetett fogni az uccájukra, csak azt nem, hogy ott van a korzó. A főszolgabiró pedig sétálgatni szeretett volna arra felé, mert szivében olthatatlanul bizsergett a báléjszaka emléke. Mikor először arra ment, a doktornő láthatatlan maradt. A csipkefüggönyök szemérmesen hullottak a ragyogó ablakokra. A ház előtt kocsi állt, valamelyik tanyára akarta vinni a doktort. A másnapi séta már szerencsével járt. A nyitott ablakon épp kihajolt a szép asszony. — Kezét csókolom! — dobta felé hirtelen a főszolgabiró a szavak meleg lassóját. — Maga itt, amere a madár sem jár? — Sétálok, sétálok. Nézem az uccákat, tanulmányozom a községemet. Ez kötelességem. Rend lesz itt, rend lesz. Személyesen fogom ellenőrizni a rendeletek betartását. Nem lesz ezután mosóvíz öntve az uccára, asszonyom! — Na, nálam eddig sem volt. — Elhiszem. Magában meg is bízom. De a személyzet, asszonyom. Naponta erre fogok járni .. . — S éppen csak engem ellenőriz? — Egyelőre. — De csak nem gondolja, hogy naponta nagymosást tartok? — Ebben igaza van — nevetett a főbíró. — Hanem én mégis errefelé akarok korzózni. Maga mégis néha csak kihajol az ablakon, s egy kicsit elbeszélgetünk. Mert bizony a legközelebbi bál még nagyon messze van. — Korzózni akar a mi uccánkban? Nem gondolja, hogy holnap már a verebek is azt csiripelik, hogy a főbíró kerülgeti a doktornét? A főbíró a két ujja közé csipte állát. — Látja ebben igaza van. Hanem lehet énnekem hivatalos dolgom is itt, ha csinálok magamnak. Hová vezet ez a lehetetlen rossz ut a réten át? — Portelekre. — Na látja, egyszerű az egész. Megcsináltatom az utat, s a dolog nagy fontosságára való tekintettel személyesen ellenőrzőm az útépítést. III. A portelekiek vágyva-vágyott útja a megvalósulás küszöbére érkezett. A főszolgabiró kötelességét túlhaladó lelkiismeretességgel vitte keresztül az elhanyagolt község régi jogos követeléseinek teljesitését. A közigazgatási bejárástól kezdve az utolsó gőzhenger elnyikorgásáig, jó időben és rossz időben ott volt a munkánál. Korholt és lelkesített. Gáncsoskodott és dicséretet osztott. S ha csak módját ejthette, az ablakon elfogott doktornénak is beszámolt a közérdek szempontjából oly fontos útszakasz fejlődési eseményeiről. Mikor az ut elkészült, a hálás község küldöttséget menesztett az idők szavát megértő főbíróhoz, s hatalmas virágcsokorral fejezte ki szavakban kifejezhetetlen háláját. A csokorból egy szál eljutott a doktornő ablakába is, s a virágszál mosolyogva integetett a most már vígan gördülő kocsik felé. SEBESÉ ERNŐ: vízió egy régi kastélyban Unalom porlott a szörnyű cinteremben. Egy rostély alól zöldesen kandikált egy arc Megindult a kőtornácon és penészbe botlott a szeme Egy roppant sasorr mének friss szagára éhezett S az éccaka csak vitte a gazdátlan udvaron Patkók hetyke árnyékát leste a homokban, De egy szemtelen kakars álmatlan torkán Uj dallamok szóltak s a szerpentin porsziirkés Szallagján egy vörös is ott már mozgott: Hajnali fuvallat benzinszagot küldött: Gőgős fordulókban sziszegett egy anachronisztikus autó A cinteremben most vak szeszély ablakot nyitott A páncélzat megzördült, egy véletlen bocsánatot is kért S a hajnal már bátran és szabadon Rikoltott egy menzi madár ébredező csőrén.
