Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-09 / 6. szám - Márai Sándor: Társaság
TÁRSASÁG Irta: Márai Sándor Késő éjjel felmegyek barátomhoz, aki elébein jön az előszobába, kezét szája elé tartja, s miközben kabátomat levetem, súgja: —- Társaság. Kérdem, hogy ismerősők-e? Azt mondja, nem, három házaspár, először vannak fönn nála. Bemegyek a szobába, bemutatnak, leülök. Pillanatnyi szünet. Mindenki átnéz rajtam, ami csak részben szól személyemnek, részben helyzetemnek, annak, hogy most jöttem, semmi közöm hozzájuk, nem tartoznak törődni velem. Át kell vágni magam itt is, el kell foglalnom szerény helyemet az emberek társadalmában. Egyelőre feketét kapok, a dívány egyik sarkán ülök, előttem egy hölgy, aki nem fordul meg, piros ruhában, s ezt mondja: — .... László imádja Wellset. Keresem Lászlót, melyik lehet? Biztosan az ura. Talán az a kopasz, az nem figyelt ide, biztosan az ura. De éppen igy lehetne ez müvészfejü, sörényes és cvikkeres. Egyes kutatók azt állítják, hogy házastársak hasonlítanak egymáshoz, a hosszú együttélés összetöri őket s fizikailag is hasonlítani kezdenek. Megpróbálom összerakni a hat embert, gyerekkoromban volt ilyen játékszerem, melyik fej melyik törzshöz való? A törzs itt a nő, a fej a férfi feje. Lassan tájékozódom és hallgatok. A feketét iszom, elnyujtózom a díványon, még nem vettek föl, elbeszélnek mellettem, mint egy akváriumban, ahová uj halat dobtak, némán úszik el mellettem a régi társaság. Szórakozottan és álmosan arra gondolok, hogy ez a legnagyobb doiog világon, egy-egy uj ember. Nézem ezt a hat legnagyobb dolgot a világon. Szeretnék végigdülni a díványon, de azt hinnék, hogy ez ellenük történik, s megjátszom, — ezért, óvatosan, csak hátrább ülök, a könyvespolcra támaszkodom, valami kis helyzetet építek magamnak, most kezdhetjük. A szobában úszik a füst, a sok könyv bizonytalanul dereng át a homályon, van az egészben valami egy seanceból. Idegen emberek között mindig van valami egy seanceból. Nem lehet tudni, mi fog történni, lehet, hogy az egyik rögtön feláll, meghajtja magát s azt mondja: „Prockauer vagyok1’ s valami óriási kinyilatkoztatásba kezd, mely megváltoztatja a világ rendjét s uj célokat tűz az emberiség elé. Cigarettázom. Ez lehet, hogy feláll valaki s kinyilatkoztatást tesz. Néha már megtörtént. De az is lehet, hogy én a következő pillanatban felugróm, fürgén felkuporodom az Íróasztal tetejére és kukorékolni kezdek. Minden lehet. lehet, hogy plazma mászik elő a gyászruhás hölgy szájából, esetleg elhunyt kedves fiának materializált szelleme, kocsonyás kezek jelennek meg a levegőben s egy siri hang azt mondja: „Én vagyok Goethe, pálinkás jóreggelt az egész társaságnak.“ Szellemek, különösen nagy emberek szellemei, általában ilyesmit szoktak mondani. Könnyű elektromos áramok járnak közöttünk, idegenek vagyunk, de azonos anyagból, az atomok keresik az ismerős atomot, átrendeződnek. Könnyű érintést érzek, az egyik hölgy reámnézett, elfogom a pillantását, behunyom a szemem, másfelé nézek. Régebben igy mondták: „súrolt tekintetével.“ Milyen pontos ez, van az ilyen első pillantásokban valami testi és anyagias. Lehet, hogy viszonyunk lesz. A falat nézem, majd súrolom tekintetemmel a hölgyet. Nem, nem lesz viszonyunk. Megint a falat nézem. Most ezt hallom: — Én nem szeretem Wellset. Olyan értekező. — Lafcadio Hearn a végén már egészen japán volt. — Nem tudom, hogy lehet nem szeretni Shawt? Én imádom Shawt. (Nő mondja.) Például az a rész a Johannában. — Joseph Konradnak is van egy szigetről egy Írása. Arra emlékszik, mikor leüti egy bunkóval? . . . Női hang: — ... ha valaki hallaná . . . ahogy itt beszélünk . . . Shaw . . . „mikor leüti egy bunkóval. . .“ Egy pillanatra szégyenlem magam, mert hallgatóztam. Az . ilyesmi illetlen. Az ember vetkőzzön le, maga is, ha a többiek meztelenül fürödnek s lubickolnak egy langyos, kissé szennyes, állott társalgásban, melyben jólérzik magukat s nem szégyenkeznek egymás előtt. Most jön valaki, leül a parton ruhában s nézi őket, ez nem korrekt. Sajnos, nincs módom korrektnek lenni, undok mesterség. A múltkor, anonim levélben, egy sértődött olvasó ezt irta: „Tudja, kicsoda kegyed? Kegyed egy detektív.“ Boldogan elpirultam, mikor ezt olvastam, ez a legnagyobb dicséret, amit kritika az Írónak adhat. Hallgatóztam, benéztem egy idegen ablakon, köhögni kellene, hogy észrevegyenek. Hozzákezdek levetkőzni. Néhány mondattal sikerülni fog. Akkor majd adnak egy kis helyet, beállítanak a rangsorba, s fesztelenül lubickolunk együtt tovább. Fáradt vagyok, lustán keresem a pontot, ahonnan fejest ugorhatok. Könnyen és kedvesen kell megszólalni, a start nagyon fontos, valahogy úgy, mintha már évek óta diskurálnánk itt ilyen szépen, hetesben, s éppen csak folytatok egy megkezdett gondolatot. Ártalmatlanul és szelíden kell kezdeni, most megszólalok, valaki felel, rögtön elkezdődik a kristályosodás folyamata, rokonszenv és ellenszenv alakul ki bennem és körülöttem, átveszem a hangot, viszem egyideig, mig megtalálom, milyen durban vagy mollban megy az egész, s akkor fújom harmonikusan velük tovább. Talán a halálról lehetne valamit, az mindenkit érdekel. Van egy jó kis történetem a halálról. Még mindig Wellsnél tartanak? Tempó, egy, kettő . . . Kimondom: —- Ez az uj Maugham-darab . . . Senki nem nevet a szemembe. Három mondat után megkapom a hangot, csendesen viszem egy percig, átadom a szomszédomnak, valami langyosat érzek, már úszom. Később kimegyek a másik szobába, szégyenkezés nélkül előhúzok egy névjegyet a tárcámból, s felirom: seance, László szereti Wellset. Mit csináljak, rossz a memóriám. A szobalány nagy ezüsttálon egy magányos csésze feketét hoz.
