Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-08-18 / 33. szám - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Sebesi Ernő: Ki kell hallgatni!

újra sikerrel exportálni kezdenek, az beletelik egy darab időbe; egyelőre érdekesebb és sürgősebb lenne megteremteni az import kontrollját. Talán tanulékony a publikum is és gyorsabban tanul át, mint erre volt példa Berlinben, semhogy hisszük. De az ilyen kísérlethez azok, akik a pesti színházat e pillanatban még a kezükegyszer már ezt is meg kell írnom, a zsetonos embert, akinek emlékét, mi t a kártyaszenvedély örök időkre szóló legklasszikusabb példáját, évek óta hordom a szivemben.

Most átadom az utókornak. Lehet, e’jön az idő, mikor nem kártyáznak többé az emberek. Mintahogy Amerikában nem isznak már, mintahogy évezredeken keresztül nem dohányoztak sehol a világon.

Talán ebből a példából megérti ma;d az elkövetkező századok értelmes gyermeke, mint jelentett az, kártyás, mit jelentett: kártyázni. Hogy ez nem szórakozás volt csak nyerészkedési vágy, vagy időtöltés. Hogy több volt ennél — világszemlélet is lehetett adott esetben, legbelsőbb tartalma egy emberi léleknek.

Nem mondom meg a Zsetonos Ember nevét — váljon fogalommá e megjelölésben, mint a zöld aszta! csataterének Ismeretlen Katonája. Róla szól a törté net.

Mindenki tudja, hogy a hazárdjátékot űző klubokban nem pénzzel játszanak az emberek, hanem úgynevezett zsetonokkal, játékpénzzel. Ilyen játékpénzt vesz magának, aki le akar ülni a bakk-asztal hoz — a bakk-szobának e külön, törvényes pénzét aztán, mielőtt hazamegy, visszaváltja az ország törvényes pénzére, mert fizetőeszköznek csak itt számit. Hazárdiában.

Nos, az én emberem, aki tiz éve minden éjszakáját hajnalig ott töltötte a

Ki kell hallgatni!

i.

Mikor belépett,’ leragasztottam a két szemem, mert úgyis rosszkedvű voltam, de már akkor tisztán láttam, hogy nem birok vele. Künn, a rétek végtelenjéről virágos szőnyegek kérezkedtek be, de a vonatnak, nekünk is sietnünk kellett. A váratlan szomszédom köszönésféléve] hajolt felém, ahogy felébresztettem magam a színlelt alvásból.

II.

Egy óra múlva már a menyasszonyát is ismertem, de csak hallásból, persze. A boldog vőlegény a fülembe súgta a hozomány összegét, minden rendben, deponálva. Kelletlenül válaszoltam tolakodó kérdéseire és némi irigy ingerültséggel. A menyasszony egy pár állomással később már kihívóan rámmosolygott és meztelen vállát is megmutogatta, sajnos ben tartiák, gyávák, nagyképűek és műveletlenek. Nem is lehet rossznéven venni tőlük; megszokták, s oly szép volt s oly kényelmes. A zsanérén belül tökéletesítették is magukat. S most végképpen nem értik, hogy igy, tökéletesítve, eaure kevésbbé kellenek.

Márai Sándor

klubban, a szerényebb játékosok, az úgynevezett álló poentőrök közé tartozott. Soha bankot nem adott, ott állt hajnalig a bakkasztal partján, időnkint egy zseton horgát hajítva be a zöld tóba — vagy elvész, vagy fog vele egy másik aranyhalacskát.

Ez igy ment évekig. Hajnalban ő is ott piszmogott a zsetonkezelő asztala előtt, ahol pénzzé váltják vissza a zsetont a játékosok.

Titka évek múlva derült ki.

Egy hajnalban, ahogy álmosan álldogálok, csodálkozva látom, hogy barátunk, akiről tudtam, hogy minden pénzét elvesztette ezen az éjszakán, odamegy a zsetonoshoz. A játéknak már vége volt, nem értettem, mit akar. Hát keresgél az erszényében — kivesz valami maradék pénzt és beváltja zsetonra. Azzal veszi kalapját, kabátját, elmegy.

— Mondja, kérem — fordulok a zsetonoshoz — mi volt ez? Mi irt vett zsetont ez az ur?

A zsetonos vállat von.

— Kérem, ez az ur tiz év óta igy szokta. Reggel, ami pénze marad, mindig beváltja, utolsó krajcárig, zsetonra.

Akkorára meresztem a szemem, mint egy ötpengős zseton.

— De mi a csodának?

— Hogy minek? Hát nyilván azért, hogy napközben ne adja ki valami haszontalansára.

Például cipőre, vagy ruhára, vagy ebédre.

Karinthy Frigyes.

csak a fényképről, melyet mint valami féltett ereklyét őrzött a vőlegény nehéz bőrtárcájában. Megtudtam, hogy még csak tizenhét elmúlt, már csak per Giziké beszéltünk róla, már-már annyira öszszebarátkoztunk, (ő legalább is azt hitte) hogy meg is hivott az uj lakásukba.

III.

Felálltam és mélyen a szemébe néztem. Nagyon fáradt .voltam, ismétlem és nagy lélekzetet vettem, hogy elmondjam neki, mennyi kíméletre van szükségem. Szóval, hogy hagyjon leégni.

— Egész éjszaka altattam, négy váratlan operációhoz ébresztettek fel, van önnek fogalma róla, hogy az a sok chloroform meg aether hogy ráfekszik az ember tüdejére. De ez még semmi. Van még egy mellékfoglalkozásom is, ne felejtse el: iró is volnék.' Tegnapelőtt egy régi cimborámmal akadtam össze véletlenül. Képzelheti, mennyire megörültünk egymásnak. Elmentünk egy kávéházba. Onnan éjfél után valami bárba. Itt aztán kiöntötte szive nagy bánatát. Szerelmes volt? azt kérdi. Oh, dehogy. Egészen más. Több, mint szerelem. Dráma. Képzelje, drámát irt a cimborám. Hatfelvonásos drámát, de versben. Hogy miről szólt? Az utolsó Jagellókról. Képzelje el, négy órán keresztül hallgattam a jambusokat. Mit mondjak önnek? gyengén voltak olajozva, úgy döcögtek, mint... különben engedje el nekem a hasonlatot. Fáradt vagyok, mondom, nagyon fáradt. Az utolsó jelenetet, a haldoklást már csak félálomban hallgattam végig. Ezt észrevette a cimborám, ezen aztán anynyira megsértődött, hogy megvetése jeléül otthagyott engem a bárban hajnali ölkor, de nem voltam magamban, ne féljen, ott volt velem a cech is, amit nekem kellett kifizetnem.

Ezeket akartam elmondani, de a vőlegény nem engedett szóhoz jutni.

IV.

— Jövő kedden lesz kérem az esküvőm, mosolygott boldogan és izgatottan a vőlegény. Már arra nem emlékszem, hogy megígértem az esküvőn való megjelenésemet, de borzasztó jóba lettünk másfélórás beszélgetés után. Gizikét még egyszer kiráncigálta a tárcájából, a vállát most szebbnek láttam, most már csakugyan komolyan kezdtem gondolni arra, hogy a meghívást elfogadjam.

— Tetszett látni, — kezdte újból a vőlegény. Giziké még csak tizennyolc elmúlt, lehet mondani, negyedtizenkilenc és itt „szellemesen“ felnevetett, — de már egészen ki van fejlődve. A pénzügyi titkár is bolondult utána, de az úgyse volt reális szerelem.

— Nem volt reális? kérdeztem, éppen csakhogy mondjak valamit.

— Nem volt kérem reális, onnan is látni, hogy a titkár abban az időben valami kis szabálytalanságot követett el a hivatalban s ő igy akarta azokat a differenciákat... tetszik érteni...

—- Persze, hogy értem — bókoltam bele a vőlegénybe, mert a von-at itt hirtelen bekanyarodott.

— Giziké nagyon fog örülni doktor urnák.

Most már kezdett izgatni ez az ember. Ez a naivitás meghatott és felderített.

— Ha érdekli elmondom, milyen ruhái vannak. Szenzációsak, tessék elhinni.

Bódultán hallgattam.

—Ha látná, most egész napokon keresztül zakatolnak a varrógépek és készítik a kelengyét. Meg a ruhákat. Hát kérem, először is van neki egy kimenőruhája, de nekem a legjobban a pongyo-