Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-18 / 33. szám - Szenes Erzsi: Coctail-party a levegőben - Neubauer Pál: A gyász hivatásos hordozói
Iája tetszik. Mit mondjak Önnek? a legjobb, amit valaha láttam. Emlékszem, egyszer bent voltam a Király Szinházban, valami pikáns francia operett ment, hát a primadonnának volt ott egy fess pongyolája, hát az semmise ahhoz képest. Tessék kérem elképzelni a legfurcsább virágokat, össze-vissza, mindenféle színezésben, a leggazdagabb kollekciókban, — de valami apart dolog —! (Ugylátszik a vőlegény divatáruban utazott!) Igen, igen, mint valami csodálatos mezon, a legcsodásabb, fantasztikus színekkel, mint egy remek tavaszi réten _ mint például itt kint.-----V. És kinézett. A gyorsvonat most hegynek föl szuszogott. A rétek gyöngye hirtelen elmaradozott, még csak pár pipacs vöröslött ide s egy búzavirág is ideküldte himbálódzó kék mosolyát. Most hirtelen egy kőkerítés szaladt utánunk. A vőlegény hiába kereste a gazdag szinkollekciót, a kőkerítés mintha most le-Ez a legújabb Párisban, coktail-party a levegőben. A repülőgép mint egy karcsú, könnyű madár odafönt szálldos a levegőben, fölötte az ég sötétkékszinü kupolája, teletűzdelve a csillagok millióival és a hold halványsárga arcával és alatta a Montmartre bíboros fényben, a Szajna, a kivilágított Eiffel-torony, a Montparnasse, a Jardin Luxemburg, egyszóval egyész Páris. A repülőgép belsejében berendezett bar, a puha kényelmes zsöllyékben estélyi ruhás hölgyek és urak ülnek, a mixer keveri a bóditó és tüzes italokat, az urak és a hölgyek hátradőlnek a zsöllyékben félig lehunyt pillákkal és szívják szalmaszálon át a coktailt és hallgatják a vad ütemű, vért gyújtó néger muzsikát. Ki találta ezt ki? Ha akarom asszony, ha akarom költő. Álomnak is beillik, szeszélynek is. Boldogitóan uj, félelmetesen szép lehet igy szívni az italt és a mámort ég és föld között, repülni mint a madarak kellemes szédületben, ég és föld között muzsikát hallgatni és talán táncolni is. És mégis... Amikor Lindbergh elindult repülőgépével a morajló, zugó és végtelen tenger fölött, hogy az egyik kontinensről a másikig jusson a levegőben, a levegő és a tenger áramlataival és ezer veszélyével szembehelyezetten, egyedül, egészen egyedül a világmindenség fölött, egyedül a csillagokkal és csak a vad és szeszélyes viztengert tudva maga alatt — mintha egy uj hősiesség szózatát énekelte volna. Mintha egy uj hőskor nyílt volna meg, a rettenhetetlen bátorság és a tiszta hit érzetét keltette Lindbergh a szivekben és azok is, akik utána jöttek, elpusztultak vagy győzedelmesen elérték ,a szárazföldet. Emellett ez a párisi UJ álom vagy szeszély milyen leverően hat, milyen elkedvtelenitön. ^ár kevés a Montmartre száz és száz okáljával, a „Lido “ is a Hotel Claridgeen, a Montparnasse, a rengeteg bár és caveau, a mámor és a fény, amit a Fény árosában kapni lehet, a világitó trans- Parensek fényárjában úszó város kábuguggolt volna s az alacsony falon be lehetett látni. Be a temetőbe. Egy kis falusi temetőbe. Nyugtalanul fészkelődtem a helyemen. Most elég messziről egy illetékes torony belénk harangozta a delet. A szegény vőlegénynek a torkán akadt a szó. Én elvégre kiváncsi voltam a Giziké pongyolájának a színére és a vőlegény — hallgatott. Ránéztem s rögtön megsejtettem a hallgatása okát. A temető volt. Ebben a pillanatban talán a hozománynak se örült. Talán az éveit kezdte számlálni. Tisztáznia kellett gyorsan a viszonyait a temetővel, a halállal. És hallgatott. VI. Ez a hallgatás borzasztó volt. Arra gondoltam, csakugyan van ez úgy néha, hogy nem lehet valami megkezdett dolgot végigmondani, mert közbe jön valami... Egy ilyen temető. És el kell hallgatni! ... Sebesi Ernő. latával, raffinált élvezeteivel, lenyűgöző charmejával. Nem elég a dáridó, a szédület, a megkergült tánc, amit ez a város minden éjszaka szenvedélyesen eljár. Nem, mindez már kevés. Valami uj kell a felborzolt idegeknek, amelynek az élet nem ad már semmi nyugvást. Valami még raffináltabb és még észvesztőbb kell a telkeknek, amelyek már egészen belebetegedtek az uj szenzációk hajszolásába. Coktail-party a levegőben. A franciák két nagy költője, Baudelaire és Verlaine hasis, ópium, alkoholmámorba menekültek állandóan az élet elől. Kitalálni valamit az élet ellen, hogy ne legyen olyan elviselhetetlen, , nehéz és gonosz — ez vezette őket. Hogy a szomjuhozó egy korty vizet kapjon a Szaharában és levegőt a fuldokló. Az örvény szélén írták meg azokat a megborzongatóan szép, kristálytiszta verseket, amelyekből egy meggyötört, tisztaságot és szabadulást áhitó lélek énekel. Baudelaire és Verlaine sohasem találták meg azt a szabadulást, mint szerencsétlen, elkárhozott lelkek járták az élet sivár, nekik enyhülést nem adó útjait. Mind a ketten gyakran használják ezt a szót, ennui. Az ennui-t a magyar unalomnak, bánatnak fordítja. De náluk sokkal jelent az ennui. Többet mint az unalom és többet mint a bánat. Az élet összes körei bezárultak már, semmi sem ad újat, semmi sem mozgatja meg a lelket, a lélek szárnyai semmire sem rebbennek meg ujjongva, a fásultságból nem vezet kiút sem az öröm, sem a szenvedés hatalmas erejű megrázkódtatásai felé. Ez a szörnyű betegség, ez a gyógyíthatatlan, csak nem ez szállta meg a párisiakat? Valami uj után, valami egészen szokatlan után vágynak az emberek, amely a sötétségből kék és megnyugtató horizontok felé vezetne. Mindig valami uj és mindig valami szokatlan után. Álom-e vagy szeszély? Coktail-party a levegőben. Szenes Erzsi. A gyász hioatásos hordozói Senki sem törődik velük, akik néma méltóságban ott haladnak a koporsótól jobbra-balra, a gyászlovak fejtartásával kongruensen lekonyult és mégis büszke vonalban, súlyos éjszinii öltözékben, melynek feketeségét még tompábbá teszi a szórványos ezüst- vagy aranyrojt, megmerevedett arccal, amelyeken kívül a halál, amellett mégis az élő gyászolás fájdalmas csuklásának görbéivel, szótlan gyászolók beszélő kórusa, a halál emberi kísérete, emberi hiúság sirigtartó gyászhordozók. Senki sem törődik velük. Pedig olyanok ők, mint Calais polgárai Rodin márványában, az elmúlás polgárai, megrendelésre gyászolók. A tulajdonképpeni gyászolók az örökséghez vezető rögös utat járják akkor, ha a szeretett halottat kikisérik a temetőbe, nagyon el vannak foglalva a maguk száz bajával és gondjával, hogy gondolnának az előirt gyász adekvát kifejezésére. Az arcizmok megfeledkeznek ráncbaszedett kötelességükről és a szomorúság maszkja számításba görbül, kifejezve az örökké izgékony ész kaprióláit. A gyász hivatásos hordozói mentik meg a szituációt. Amiről a gyászoló rokonok megfeledkeznek, ők fixfizetéses méltósággal formálják attól a pillanattól, hogy a gyászmenet a szomorúság házából megindult, egészen addig, amig a legutolsó rög koppant egyet a koporsóra. Ök azok, akik megteremtik a gyász és szomorúság, a bánat és a mégis-hit légkörét, ők azok, akik — a végrendelettől valóban függetlenül — csekély díjért a gyászmenetre rákényszerítik a gyász katonai reglamáját: vezényelnek, intézkednek, szigorúan ügyelnek arra, hogy amerre a menet elhalad, könnyek peregjenek alá a szemekből és hogy minden úgy történjen, mintha a temetés utáni halottas tor nem állna ott a fordulónál, ahol a tömjénfüst a pecsenye szagával, a halál az élettel karöltve áll, várva a gyászoló rokonságot. Nem engedik elsietni a gyászmenetet. Minden mozdulatuk, minden, hogy úgy mondjam: pupillanélküli pillantásuk egyegy vezényszó. Semmi sietség, mondják, csak mi tudjuk, hogy a gyász igazi kifejezője a lassú ütem. Mennyi bölcseséget tartalmaz ez a csak halálkatonásan kifejezésre juttatott és szavakban ki nem fejezett lassú ütem! Mennek—: karcsú gyertyák, furcsa marionett tartás, kijegecesedett mimika, húsz felfogadott ember egységesen — egyöntetű póza. Mégsem póz: évtizedes tapasztalat és szokás kijegecesedett akkordja, képpédermedt lelki zene. Mementó: a halálban is ne feledkezzél meg az élet legfőbb követelményéről, a méltóságról. Érvényrejuttatása az élet döntő elvének. Ne siess! mondják a gyász hivatásos hordozói, mert tudják, hogy hiába minden sietség, a halál eléri az életet. Most ezt a halottat kisérik, egy óra midva a másik temetés kulisszáit, emberi drapériáit fogják képezni. Minek tehát a sietség? Mikor ők másodszor indulnak a temető felé, az első temetés gyászolói már halottitoros energiával magasztosulnak Coctail-parly a levegőben
