Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-24 / 12. szám - Szép Ernő: Jó tolla van kedves öcsém
Tátrai telelök márciusban. Dr. Ehrlich, Ernőné. (Lándor felv.) Kikötő-sziget az óceánon. Két párhuzamosan épített gőzhajó közé óriási „repülőteret“ építenek, melyen majd megpihenhetnek az óceánt átrepülő kereskedelmi repülőgépek. rám komolyságot és elfogultságot s attól a fográgástól kellett mindig tartanom, mintha az valami rettentő vádbeszéd előkészülete volna. A teremben vagy harminc alak ült, két roppant hoszszu s négy-öt rendes asztal mellett, illetőleg körül. Korff ur körülnézett. Egy csomó fej emelkedett, rendetlenül. Köszöntek Korff urnák. Valami furcsa volt azonban a pillanatokban: bizonyos hang kezdett akadozni, akkor ncszeltem rá, elfogultságomban, vagy talán csak a füsttől nem hallottam rögtön azt a hangzást. Afféle volt, mint mikor a novemberi szél karcolja a lefosztott fákat. A tollaknak a futása csinálta ezt a kétségbeeesett zenét a teremben. Korff ur köhintett vagy kettőt, arra aztán azok is felkapták a fejüket, akik megpróbálták a tiszteletteljes árrahajolást megtakarítani s azalatt inkább egy borítékkal tovább tartani. Korff ur oda vezetett a sarokba, egy rostélyozott ab lak alá a csupaszemét Íróasztalhoz, Az ablak felől egyetlen személy foglalt helyet, egy idősebb bácsi, zöld szemellenzővel. Irt, A gáz alatt a feje teteje úgy fényiéit, mint a china-ezüst. Pár ősz szál volt a feje tetején, a rossz zemii kaszás, a Vénség, az hagyta ott azokat a hajszálakat. A bácsi szemellenzője fölemelkedett és aztán megint alámerült. Köszönt ő is Korff urnák. Korff ur kinyitott előttem egy feketestráfos zöld vászonba kötött kövér könyvei, az volt ráírva: A magy, kir. csendőrség Név- és Címtára. — Tessék, élűiről kezdve ezekre a címekre kell a borítékét. kiállítani. A címeket a legpontosabban keli kitölteni. A munka ellenőrizve lesz. Ott vannak a borítékok. Ott pihent szalaggal átkötve az első ezer halványzöld boríték az asztal közepén. Korff ur otthagyott, mint a halálraítéltet. Még nem ment ki. Megállóit az egyik hosszú asztalnál. A szava olyan sovány volt, mint az orra, olyan hűvös, mint a szeme, olyan .sápadt, mint az arca. — Ne méltoztassék társalogni, kérem, az a. saját rovására megy. Ajánlanám megint, hogy kevesebbet méltóztassék füstölni, mert ha az uraságtok tüdeje olcsó uraságtoknak, az enyém magamnak drága. Itt hallottam a hangján, hogy félrefordult, más adtaihoz szólott: — Ne méltóztasisék ábrándozni, az részint a ^aját, részint az intézet rovására megy. Kicserélhetjük uraságodat egy másik urasággal, aki nem ábrándozik. Az uraságok, az az egyetlen.állítólagos ábrándos uraság is, persze hallgattak, bizonyára potyára engedték kicsit a cigarcttjüket hamvadni s Írtak, versenyt Írtak, szinte nem is volt már fejük, csak válluk, az is csak egyik, meg könyökük, meg az a jobb kézfej a tollal, megnőve, mint a fényképeken az előre dobott lábfej s az a halkan szükölő tolipengés, az mintha a másik pillanatban fel akarna vonítani, isirva, jajgatva, a plafond-t átszakitva, szélszaggatni fent az égen a tavaszi délután ünneplő felhőit. Csak nem mer, mert még bent tartózkodik Korff ur. Kiment. Ez a gerjedő nevetgélésből ,székreccscnésekből, lelkes hosszú cigarctte-slukkokból sejthettem. Hátra mertem fordulni. Láttam ott a halottas világításban másodpercekre: kutyafejii lecsúszott gentryt, bekötött nyakú férfit, hullámos hajú, hangulatos képű bohémnyakkendős ifjút, félszemü embert, aki elernyőzte a vak szemét, égéses arcú embert, munkásforma primitív férfit, egy másik vastag embert, aki megszökött fegyencnek rémlett, láttam fájós kezűt, aki bekötött ujjal irt, láttam borbélyhajas naiv pofát, láttam lázadó fürtös parázsló sötétszemü, nagy ádámcsutkás alakot, aki fel-felkapta a fejét, mintha kint várná valaki, vagy mintha anarkista beszédbe akarna fogni; láttam vattás füleket, kaucsuk gallérokat, láttam pápaszemeket, egy monoklit, sőt egy torzonborz vén embert lupával, láttam olyan zöld szemellenzőket, mint azé a bácsié, ki szemben ült, láttam öreget, középkorút, fiút és szinte oly fiatalt, mint magam, láttam tic-kel Írni egy hórihorgas egyént és elfogult mosollyal egy fehérhaju fiatalembert, de ez mind íosozul táplált, vasalatlan arcú, ütött-vort anyátlan, nyomorult isten teremtése volt. A füst, mint a bánat úgy feküdt felettük. Ezek ajánlották a sorsjegyeket az ország közönségének. Ezek, akiknek nem volt egy nyolcad reményük, egy nyolcad álmuk már a világon. Ha a nemes Dante korában lett volna már osztályporsjáték, ezek is a pokol valamelyik körének a személyzete lettek volna. Mikor visszavettem a szemem, átellenben az a. bácsi várta már az arcomat, a szemellenzöje fel volt tolva s a bácsi lejtős rámnézéssel, méltóságosan eresztette le kétszer egymásután az állát a nyakába. Fogadta azt az illedelmes köszönést, amit én elmulasztottam szolgáltatni. Én lámpalázas is voltam, gyáva is lettem, amint ebbe az idegen-
