Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-24 / 12. szám - Szép Ernő: Jó tolla van kedves öcsém
A második zsidó egyetem. A palesztinai zsidó egyetem után a napokban megnyitották a newyorki zsidó egyetemet, melynek főépülete a fönti képen látható. Läufer Ilonka, a prágai magyar társaság kedvelt tagja. ségbe bejöttem s a Korit ur hipnózisa alatt nem is mertem még bátran ránézni arra a sorstársamra, akinek az asztalához vezényeltek. Sürgősen fölhuzóckodtam és meghajtottam magam szó nélkül, nyeltem azalatt egy pofára való szégyent. A bácsi tudomásul vett, harmadszor is Jebocsájtotta az állát és visszacsusztatta a szeme fölé az ellenzőt és aztán a szájába vette a szipkáját és irt tovább. Az a szipka nádszipka volt, láttam már ilyet életemben, ilyen égett, roncsolt, pállottszélü, végig piszkos, feketére szívott krajcáros nádszipkát. A bácsinak az arca olyan valami szin és anyag volt, mint az ócska, soha se vasporozott, horpadt és rozsdás kályhacső. Nyáron, mikor hideg és lelketlen. Szinte megijedtem tőle, szégyentől. Lekaptam a fejem és súlyos és mégis ambiciózus szívvel kezdtem a cimiráshoz. Tisztelettel, gonddal, ünnepieden Írtam meg a legelső borítékomat. Tekintetes Adamovuzky Dániel m. kir. csendőrörmester őrsparancsnok urnák, Macskaháza, u. p. Kerekkörtvélyes, Szolnok-Doboka megye. így irtain, a legkalligrafikusabban tizenöt-húsz oendőrlegénységi címet, tiszteletbeli tizedestől tiszthelyettesig, a legtöbbet istenhátamögé, hosszunevü helyekre utolsó postával és vármegyével. Egyszer csak a bácsi főikéi. Hörög egy sóhajtást, nyújtózkodik egy keserveset és aztán gondolkozik és oda jön a hátam mögé. Nézi, hogy írok. Szipákol. Megszólal: — Jó tolla van, kedves öcsém. Mintha .csak az a szipka szólt volna, oly kiégett, nehéz lélegzetű hanggal. A vállamra teriti a tenyerét. Istenem, büszke legyek az iskolában kiesztergált szép Írásomra? Inkább fájdalmat szippantottam. Hiszen nekem már verseim jelentek meg Pesten a Vegyes és az Innen- Onnan rovatok élőjén. És cimeket kell írnom. — Ne nyomja úgy a pennát öcsém, az időt vesz cl és szálkát fog ezen a rongy kópertán. Sebesen írjon, vékonyan, csak szaladjon a szóval. Mire nézi a napot? Igenis, köszönöm szépen. Néz, slukkol, hörög, néz lefelé hozzám. Megint szól: — Nem kell kiírni, hogy tekintetes, csak úgy, hogy tek. Azt se Írja végig, hogy címzetes, csak cé. Cé tizedes, elég az annak. No, maga kihúzta a lutrit, öcsém, a c; endőrs éggel. Sejtettem én is, hogy kihúztam. — Most ir először címeket- mi? — Most, kérem. Nevetett. Inkább zokogott. Két lépést el ment, visszaállott. — Mondok valamit, öcsém. Tegye meg azt a kutya barátságot, adja át nekem ezt a gusztusos aluminium tollot. Én úgy veszkődök a multheti pennával, rettentő mód veszkődök. Tudja, hogy jártam? Ráhágtam a vadonatúj rondtollamra. Leejtettem, mikor a szárba akartam dugni. Reszketett az én kezem, kedves öcsém. Maga úgyis nyomkodja még a tollat. Maga elboldogul az én multheti pennámmal. Várjon csak, próbáljuk meg. Elvette a toliamat, kicserélte *az ő tollhegyével az enyémet. Jól van, elkezdtem avval Írni, a szenvedésem el nem mesélhetem, nem érek már rá. Minden betűnél megakadt azon a gyalázatos gyönge borítékon a bácsi rokkant rondtolla. Életemben is mindig utáltam a rondtollat különben Átszólott kegyesen, mint valami alispán: — No megy, megy, öcsém? — Megy kérem, egész jól megy. Ha ilyen jól megy, egy hét alatt nem irom meg az ezer borítékomat. írtam. Az orromban meleget, csiklandást kaptam. A könny is rögtön utána mosni kez-He a szememet. A bácsi megint átszólott, jó szívvel, élvezettel:- Hja, öcsém, a kezdő ember csendőrséget kap, meg pénzügyőrséget. Én lássa az ország főgimnáziumi tanárait kapom, meg a vidéki királyi törvényszékeket, meg a honvédtiszti állományt. Csak a nevek meg a városnevek. Sokat kell szenvedni, kedves öcsém, mig az ember eljut valahová. Én is voltam kezdő, kedves öcsém, én is megszenvedtem a magamét.
