Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-10-28 / 4. szám - Sebesi Ernő: Hektor János végzete

Hektor János végzete

Irta: Sebesi Ernő

Igazán nem csoda, ha éppen az orvos volt a legnagyobb zavarban. Már az ezredes is figyelmeztette a különös esetre, mely nagyon is izgatta az egész tisztikart. Az orvos rendkívül komolyan hallgatta az ezredes beható érdeklődését.

— Meg fogom vizsgálni, ezredes ur — mondta az orvos —, de már most látom, hogy szimulál a gazember.

— Gondolja, — főorvos ur? — fölényeskedett az ezredes és azzal ott is hagyta. Vége volt az ebédnek.

Az orvos nem mutatkozott a vacsoránál. Bezárkózott fedezékébe és a magával hozott könyvekben lapozgatott. Most kopogtattak az ajtón és két szanitéc jött be, előttük Hektor János. A szimuláns, ahogy az orvos gondolta. Meg sem hallgatta a lejelentkezést, kiküldte a két szanítéct. Egyedül maradt a szimulánssal.

— Mondja el a baját, — kezdte a főorvos a vizsgálatot. Hektor János rá se nézett a főorvosra és monoton hangon kezdett hadarni:

— Az úgy volt kérem szépen, főorvos ur, hogy mikor már az iskolában — tetszik tudni, negyvenen voltunk és mindig későn jöttünk, mert a város végén volt az iskola — —

— Milyen iskola? — szakította félbe az orvos.

— Hát a gimnázium, de csak három osztály. Tetszik tudni, főorvos ur, nekem azért nincsen pertlim, tetszik tudni, mert ősz volt akkor és még lehetett főt hálózni és

A ífüheki háborús hősök közelmúltban leleplezett emlékoszlopa, Horn Károly besztercebányai szobrász alkotása.

A szobor körül a szobor bizottság tagijai.

(Márkus Gyula felvétele, Fülek.)

A losonci származású Kelmay Ilona, a berlini Stádtisdhe Opeir tagja, aki a közelmúltban nagy sikerrel énekelte Tosca szer epét), a budapesti Városi Színházban.

későn mentünk haza a gyakorlótérről, de mert messzi volt a várostól, hát többen voltunk, hogy ne féljünk, tetszik tudni, főorvos ur, a dolog egyszerű és most már értem az egészet, vagy negyvenen voltunk és nem féltünk senkitől, akárki jött velünk szemben, inért lármáztunk, volt, aki fütyült, merít azt már olvastam valahol később, hogy sötétben, ha az ember fél, hát fütyülni kell, hogy ne féljen, mint a kisgyerek, ez Manderli volt, kis okos fiú, zsidógyerek, tiszta jeles, csak tornából volt vele baj. Én tornából jeles voltam, nagy halált csináltam egyszer a főigazgató előtt, megfogta a kezemet és megsimogatta az arcomat, a főigazgató ur egy pap volt, kis ember, arany szemüveggel, latinul beszélt, nem értettem, amice, amice, azt mondta, emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy írják ezt amice, tével, vagy óévei, mert tetszik tudni a latinnal úgy voltam, abból nem tudtam volna megcsinálni a nagyhalált... háromnegyedre álltam, de tornából jeles, bizisten — ha mondom. — Megállt.

— Nem erről van szó, Hektor, — közeledett feléje az orvos.

— Rögtön ott leszek, én tudniillik már akkor utáltam azt a Manderlit, én nem fütyültem, én nem vagyok gyáva, én nem voltam olyan inci-finci legény, én tornából jeles voltam és én például úgy ordítottam énekórán, hogy a tanár ur azt mondta, te ne ugass, te kutya ... Hogy is hinak? — kérdezte a tanár ur, — H éktor, mondtam neki. — Hektor? — kérdezte és nevetett. Kövér ember volt a tanár, a hasa is nevetett és a fiuk is röhögtek. Én arról nem tehetek. Az apám Hektor Péter kádármester, én is Hektor voltam, az egy véletlen — —

— Üljön le, Hektor, — biztatta az orvos.