Kelet-Magyarország, 1970. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-24 / 70. szám

t. ONM fE®t>ST-TO A S Y ARORS2JIÖ 1970. március 34. Külpolitikai Összefoglaló i Nixon—Brandi találkozó t Brazzaville Kongóban meghiúsult az államcsíny § A. drezdai találkozó évfordulója GORKIj: LENINRŐL Az erfurti találkozó után és a kasseli találkozó előtt alig­ha keltett,különösebb megle­petést az a hír, amely szerint Willy Brandt, az NSZK. kancellárja április 10-én és 11-én a washingtoni Fehér Házban megbeszéléseket foly­tat Nixon elnökkel. A kancel­lár már április 4-én, vagy 5-én az USA-ba utazik és számos fontos személyiséggel •folytat megbeszélést. Nem kétséges, hogy a Nixon- Brandt tanácskozások fő té­mája Bonn keleti politikája lesz és ezt jól érzékelteti a kancellári kíséret összetétele is: Brandtot ugyanis elkíséri Bahr államtitkár, aki Moszk­vában és Duckwitz államtit­kár, aki Varsóban folytatott — és valószínűleg folytat a jövőben is — fontos politikai tárgyalásokat. Most már egyébként nem egy, hanem két államcsíny hírei foglalkoztatják a nem­zetközi közvéleményt. Mi­közben a világsajtó még ter­jedelmes tudósításokban és kommentárokban foglalkozik a kambodzsai eseményekkel, egy másik puccsról, pontosab­ban puccskísérletről érkezeti hír. A színhely ezúttal Afrika, Brazzaville Kongó volt, amelynek rádióállomása haj­nalban bejelentette, hogy megdöntötték hfgouabi állam­fő hatalmát és az ország irá­nyítását bizonyos Kienga fő­hadnagy vette át. Nem sokkal később kide­rült, hogy a közlemény dia­dalittas hangja még korai volt. A korábban a szomszé­dos Kinshasha Kongóba me­nekült Kienga főhadnagy egy kommandó élén valóban el­foglalta a rádióállomást és be is tudta olvasni a közleményét, de országlgsa nejp .spkkal, .kér söbb véget is erf. Marien Ngouabi államfő ugyanis ria­dóztatta a katonaságot, ej­tőernyős egyenruhában maga állt csapatai élére és tűzharc­ban visszafoglalta a rádió épületét. A harcban elesett maga a puccsvezér, Kienga főhadnagy is, akit a forradal­mi bíróság már 1969-ben fel­forgató cselekményekkel vá­dolt és aki emiatt szökött át a másik Kongóba. A legújabb jelentések egybehangzóan ar­ról számolnak be, hogy az államcsínykísérlet kudarccal végződött és Ngouabi teljesen ura a helyzetnek. Ngouabi egyébként 32 éves, katonai tanulmányait Strass- bourgban végezte és 1968 au­gusztus 3-án került hatalom­ra, ejtőernyős tisztként. Kormányzata kül- és belpoli­tikája „demokratikus és szo­cialista társadalom építését” szolgálja, a kormánypárt szer­vezeti szabályzatának szavai­val. Ezt a vonalat nyilván ugyanazok az erők kifogásol­ták, amelyek Brazzaville­Kongótól térben távol, de idő­ben oly közel, megbuktatták Sziltanuk herceg függetlenségi irányzatát Zdenek Horeni, a Rudé Právo főszerkesztő-helyettese a lap hétfői számában meg­emlékezik , a szocialista or­szágok pártvezetőinek két évvel ezelőtt megtartott drezdai találkozójáról, s hangsúlyozza, hogy a cseh­szlovák küldöttség címére akkor elhangzott intelmek teljes mértékben beigazolód­tak. A cikk szerzője idézi Ueonyid Brezsnyev. Wladys- law Gomulka és Kádár . Já­nos felszólalását. „Kádár János nyomatéko­san felhívta a figyelmet Ma­gyarországnak az oly sok emberéletbe került, ellenfor­radalom során szerzett saját tapasztalataira, s kérte a csehszlovák képviselőket, hogy tartsák szem előtt ezt a keserű leckét. Óva intett az úgynevezett népbarátok­tól. a hamis, demagóg veze­tőktől, akik Ígéretekkel Nyugat-Berlin, (MTI) : A négy nagyhatalom kép­viselői hétfőn Nyugat-Ber- linben előkészítő jellegű meg­beszélést tartottak, amelyen megvitatták a Nyugat-Berlin helyzetéről csütörtökön kez­dődő tárgyalások technikai és igyekszenek megszerezni a nép bizalmát. Vigyázzanak — idézi Horeni az MSZMP KB első titkárának szavai! — nehogy Csehszlovákiában is legyen egy Nagy Imre. Ö sem akart rosszat, de a dol­gok logikája az ellenség tá­borába sodorta... „A csehszlovákiai fejlődés — folytatja Horeni — lé­pésről lépésre alátámasztotta a drezdai intelmek jogosult­ságát. Fokozatosan , kimutat­ták valódi' arcukat a cseh­szlovák Nagy Imrék is. Hi­szen közvetlenül a drezdai tanácskozás után az aktív jobboldali opportunista mag még inkább megerősödött a pártvezetés bon. J. Smrkov- sky. C. Cisar, F. Kriegel, O. Sik. J. Pavel és mások ak­kor kerültek kulcsfontosságú politikai és állami helyekre. A január utáni vezetés ta­nácstalansága és politikai naivsága — mint a Központi 1 Bizottságnak a kommunis­tákhoz intézett legutóbbi le­vele hangsúlyozza — kárté­konyán hatott az egész pártra és közvéleményre. Drezda mementója beigazo­lódott. A pártvezetés jobb- számva egyre inkább teret engedett a szocialistaellenes erőknek, a párton belüli jobboldal mindinkább köze­ledett ezekhez az erőkhöz, míg végül a kétezer szó platformján találkozott ve­lük. Ezután fokozatosan kia­lakultak az ellenforradalmi fordulat feltételei, márpedig éppen ennek veszélyére fi­gyelmeztettek oly nyomaté­kosan szövetségeseink Drez­dában” — írja Zdenek Ho­reni. a Rudé Právo főszer­kesztő-helyettese. kozasra a volt szövetséges el­lenőrző hatóság épületében került sor. a város amerikai megszállás alatt lévő öveze­tében. Itt találkozik csü­törtökön a négy nagyhatalom nagykövete is. 16. Magja Lenin azonban mint­ha nem érezte volna e körül­mények súlyát, és a polgár- háború vérzivatara által alap­jaiban megrendített élet ria­dalmait. Csak egyszer történt, meséli Andrejeva, hogy —az ő szavait, idézem — beszélge­tésünkkor valami panaszféle tört ki belőle: —»■ Mit is tehetnénk, ked­ves Marija Fjodorovna? Har­colni kell! Feltétlenül! Hogy nehéz a dolgunk? Persze! Azt hiszi, nekem sohasem nehéz? De bizony, és még mennyire! Nézze csak Dzerzsinszkijt, mi lett belőle! Nincs mit tenni. Inkább legyen nehéz a sor­sunk, csak megbirkózhassunk vele! , Én magam csak egyszer hallottam panaszkodni: — Kár, hogy a Martov nem tart velünk, nagyon kár! Mi­lyen bámulatos elvtárs, mi­lyen tiszta ember! Emlékszem, milyen jóked­vűen és hosszan nevetett, amikor Martovnak ezt a mondását olvasta valahol: „Oroszországban csak két kommunista van: Lenin és Kollontaj”. S amikor jól ki­nevette magát, felsóhajtott: — Ez aztán az okos fickó! Eh... Tisztelettel és csodálattal mondta, amikor dolgozószo­bájából kikísérte az egyik „gazdasági vezetőt”. — Régen ismeri ? Bárme­lyik európai országban mi­niszterelnök lehetne. És kezét dörzsölve, ne­vetve tette hozzá: — Európa szegényebb te­hetséges emberekben, mint miniszterekben. Meghívtam, hogy látogas­son él a tüzérségi főpa­rancsnokságra, és tekintse meg ott egy bolsevik, egy volt tüzér találmányát: olyan szerkezetről volt szó, amely pontosabbá teszi a légvédel­mi tüzelést. . Ugyan mit értek ép éh- hez ? ’ —’lt:e?déWé’‘ de eljött. A homályos szobában, az asztal körül, amelyen a szerkezet állt, hét komor tá­bornok gyűlt össze, csupa nagy bajuszú, ősz öregem­ber, tudósok — köztük Le­nin szerény civil alakja szin­te elveszett, észrevétlenné vált. A feltaláló magyarázni kezdte a készülék szerkeze­tét. Lenin két-három percig hallgatta, majd helyeslőén mondta: — Hm-hm! — És máris olyan folyékonyan kérdez­gette a feltalálót, mintha po­litikai kérdésekből vizsgáz­tatná : — Hogy tudta elérni 1 azt, hogy az a célpontot megha­tározó gépezet egyszerre két munkát végezzen? Nem le­hetne-e az ágyúcsövek beál­lítását önműködően • össze­kötni a gépezet jelzéseivel? Érdeklődött még a belőtt terület nagyságáról és más egyébről, a feltaláló és a tábornokok buzgón elmagya­rázták neki, másnap pedig a feltaláló ezt mesélte ne­kem: — Közöltem tábornokaim­mal, hogy ön meg fog láto­gatni egy elvtárssal de nem mondtam meg, hogy ki ez az elvtárs. Nem ismerték fel Lenint, bizonyára el sem tudták képzelni, hogy csinna- drata. párádé, őrség nélkül jelenjék meg. Megkérdezték: műszaki ember, professzor? Hogy Lenin: Szörnyen elcso­dálkoztak: hogy lehet ez? hi­hetetlen! és — már engedje meg! — honnan ismeri ő a mi furfangjainkat? Olyano­kat kérdezett, mint egy tech­nikailag képzett ember! Ez ámítás! Azt hiszem, el sem hitték, hogy valóban Lenin járt náluk... Lenin pedig, amikor együtt távoztunk a tüzérségi főpa­rancsnokságról. izgatottan ne­vetgélt. és ezt mondta a fel­találóról : — Lám, hát ennyire té­vedhet az ember valakinek a megítélésében! Tudtam, hogy régi, becsületes elv­társ, de olyannak ismertem, aki nem találja fel a puska­port. És Íme. kiderült, hogy képes rá. Remei; ember! És azok a generálisok. hogy rámförmedtek, amikor két­ségbe vontam a szerkezet gyakorlati ériekét! Pedig szándékosan tettem.. látni akartam, hogy ők mennyire becsülik ezt a szellemes hol­mit. Sokáig nevetett, majd meg­kérdezte : — Mondja csak. ennek az I-nek van más találmánya is? Miről van szó? Fontos, hogy semmi egyébbel ne fog­lalkozzék. Hej, ha mind­ezeknek a műszakiaknak ideális munkafeltételeket biz­tosíthatnánk ! Huszonöt év múlva Oroszország lenne a világ első országa! Igen, gyakran hallottam, hogyan dicsérte az elvtársa­kat. Még azokról is, akik — mint hallottam — nem di­csekedhettek személyes ro- konszenvével, Lenin úgy tu­dott beszélni, hogy elismer­te munkaképességeiket. Nagyon csodálkoztam, mi­lyen nagyra becsülte Trockij szervezőképességét. Vlagyi­mir Iljics észrevette csodál­kozásomat. — Igen, tudom, hazudnak valamit a kettőnk viszonyá­ról. Dé ami igaz, az igaz, ami pedig nincs, az nincs, ezt én is tudom. Ugye, hogy meg tudta szervezni a katonai szakértőket! Egy ideig hallgatott, majd halkabban, szárazon hozzá­fűzte : — És mégsem a mi embe­rünk! Velünk tart. de nem a mi emberünk. Becsvágyó. És van benne valami... Va­lami rossz, Lassalleból. . . E szavakat, hogy „velünk tart. de nem a mi embe­rünk”, két ízben hallottam tőle, másodszor ugyancsak egy nagy emberrel kapcso­latban,» aki nem sokkal Vla- gyrnir Iljics után halt meg. Lenin nyilvánvalóan nagyon jól ismerte az embereket. Egyszer, a dolgozószobájába belépve, egy emberbe bot­lottam. aki hátrálva igyeke­zett az ajtóhoz, nagyokat haj­longott Lenin felé, ő pedig rá sem hederített, hanem Irt. — Ismeri? — kérdezte azután, az ajtó felé mutat­va, s én megmondtam, hogy kétszer is ehhez az ember­hez fordultam a világiroda­lom dolgában. — No és? — Mit tagadjam, faragat­lan, durva ember. — Hm.. . hm.. . Afféle talpnyaló: És bizonyára csir­kefogó. Egyébként most lát­tam első ízben, lehet hogy tévedek. Nem, nem tévedett: az az ember néhány hónappal ké­sőbb teljes mértékben iga­zolta a-Lenin adta jellemzést. (Folytatjuk) A négy nagy képviselőinek tanácskozása ügyrendi kérdéseit. A tanács­Gerencsér Miklós: feke tél W­Egyre harapósabbá inget- reite a pátosz Gerhard Prinz őrnagyot. Idegességét csak fokozta, hogy nem állapíthat­ta meg világosan: csepűrágó alakoskodásból lelkende­zik-e versenyt a főispán és * miniszterelnök-helyettes, vagy pedig reménytelen idió­ták? Helyzetük semmi okot nem adott a szónoki nagyzo- lásra. Budapest bekerítését megkezdték Tolbuchin és Malinovszkij marsall seregei, a führer vezérkara pedig ki­jelölte a Margit védelmi vo­nalat Dunántúl átlója men­tén délnyugat, északkelet irányban. Győr közvetlen front mögötti területté vált, ahol a megtorló büntetés egyetlen formára redukáló­dott: az agyonlövésre. Ne lettek volna tisztáhan azzal a magyar urak, hogy Volk- hardt csupán a jóságos kán­tortanító szerepét töltötte be az ő feladatához képest? Sej­telme se lenne arról ennek a nyalka taknyosnak, ennek a szép bajuszú főispánnak, hogy mire emeli poharát? Prinz Gestapo-őrnagy nem óhajtotta felvenni az ünnepi modort, kényelmesebbnek érezte megszokott hűvös ke­délyét. Üres szósallangok he­lyett a nyers valóságot ré­szesítette előnyben. — Azt hiszem, a győze- jfmhc vetett hit mindany­nyiunktől elvárható. Az ilyen erkölcsi előfeltétel tudatúban emlékeztetem az urakat, hogy küldetésem távolról sem rokon a tréfával. Közös feladatunk lesz teljesen ho­mogén lélektani állapotot te­remteni itt a hadműveleti te­rületek mögött — Igen, ez rendkívül fon­tos! — vágott közbe szuszog­ja Szöllősy Jenő. — Miután az akaratban teljes az összhang, ejtsünk szót a tárgyi feltételekről — szólt az őrnagy és beszéd közben mégjobban kiütkö­zött arcán a szenvtelenség. — Munkánkhoz kemény szívű férfiakra van szükség. Szénási Józsefnek felcsil - lant a szeme. Végre a lé­nyegről kezdtek beszélni. — Pártunk elegendő vitéz­zel rendelkezik — jelentette ki önérzetes hangon a mi­niszterelnök-helyettes. — A magyar férfiak színe-java áll mögöttünk. A főispán szembetűnően feszengett, majd minden ok nélkül bajusza alá nyomkod­ta a szalvétát. — Szó se róla, Szöllősy testvér .. Ámbár . — Ámbár? Tekintsem ezt ellentmondásnak ? — Félreért, kegyelmes uram — szeppent meg Ma- gyarffy. — Dilemmám elosz­latását várom önöktől. Való­ban, a hungarista mozgalom tömött sorokkal dicsekedhet. Csupa-csupa eszmevei telí­tett fanatikus. De ml történ­ne, ha a megtorlásokat bíz­nánk rájuk? A hatás követ­kezményein érdemes eltű­nődni. ’ — De hiszen ez hallatlan, főispán ur! — döbbent meg Szöllősy. — Ellenkezőleg — szólt közbe száraz nyugalommal az őrnagy. — A főispán úr dilemmája szerintem indokolt és a dolgok komoly mérlege­lésére vall. Lekötelezne főis­pán úr, ha bővebben kifejte­né gondolatait. A bátorítás ellenére sem enyhült Magyarffy szeppent- sége, mert mi lesz, ha Szöl­lősy akárcsak egy félreérthe­tő jelzőt mond róla, ha majd beszámol Szálasinak ? Igye­kezett minél körültekintőb­ben fogalmazni. Mindaz, amit gyűjtőnéven operatív prevenciónak ne­vezünk, szigorúan titkos. Az ilyen akciók végrehajtása sa­játos lélekjelenlétet igényel. Egészen másfajta lelekjelen- létet, mint például a .front­szolgálat. Kombinált ke pességeket tételez fel, így többek között az elszántság és a titoktartás képességét. De ha adottak is ezek a ké­pességek, számunkra szükség van egyéb biztosítékokra is. Olyan erkölcsi kényszerre, .amely érdekeltié teszi embe­reinket a titoktartásban Akármilyen szilárd az esz­mei meggyőződés, önmagá­ban nem lehet az erkölcsi kényszer garanciája. További nehézség, hogy gyorsan kell felduzzasztani a karhatalmi létszámot, hiszen’az operatív prevenció kibővítése máris időszerű. Ha jól értem, éppen ezzel függ össze az a meg­tiszteltetés, hogy mától köz­vetlen harcostársunkként, be­csülhetjük Gerhard Pfinz őr­nagy urat. • Sejtette a főispán: ezúttal remekelt. Azt sem bánta, hogy arca verejtékben úszik a lámpaláztól. Leolvashatta a tekintetektől, hogy érvelése osztatlan sikert aratott. Még Gerhard Prinz is elé­gedett volt. Végre megálla­podhatott annál a véle­ménynél, hogy a főispán eszessegéhez nem fér két­ség, csak néha butának tet­teti magát, aszerint, mi passzol jobban nagystílű szél­hámosságához. Mivel pedig saját használatra gazember­nek nyilvánította magában Magyarffyt teketória ■ nél­kül benyújthatta igényét: — Uraim, akkor hát rakos­gassuk tovább a dominói. Főispán úr eszmefuttatása remek logikai építmény. Ké­rem, ne botránkozzanak meg, a piszkos munkához al­jas emberek kellenek. Mégis megbotránkoztak, de nem mutatták ki. Az őrnagy hűvös-hanyagul folytatta. — Hadd érezzék csak a végrehajtók azt a bizonyos erkölcsi kényszert. És ez a bizonyos erkölcsi kényszer ne legyen semmi más, mint az eszközemberek' saját előélete. Ezzel kell őket kézben tarta­ni. Aztán van egy másik tí­pus. Az, amelyik karakterisz­tikusan alkalmas a mi cél jainkra — így egészen más — er­nyedt kényelembe Szöllősy - Naszluhác a feszült figye­lem után. Most vált igazán kínossá a hangulat, hiszen minden jelenlévő tudta, hogy az őrnagy ajánlotta módszer a főispánra is vonatkoztat­ható. Mivel sikkasztás ter­helte Magyarffy előéletét, fe­lettesei és a németek akkor zsarolhatták meg múltjával, amikor csak akarták, Volkhardt kegyesnek mutat­kozott. Koccintásra ösztönöz­te a társaságot és Szénásiról kezdett beszélni. — A főhadnagy úr érde­meiről se feledkezzünk meg. Precíz, mint egy matematikus, munkabírása szívós, mini egy Opel motoré. Építhet rá őrnagy úr. — Fogok is — ígérte a köz­vetlenség minden jele nélkül Gerhard Prinz. — Úgyszintén figyelmébe ajánlom Faragó Bélát — foly­tatta Volkhardt. — Ö ki? — Az egyik legérdekesebb figura, akivel valaha találkoz­tam. Bizonyos értelemben le­gendás fickó. Mindenben szá­míthat rá. — Köszönöm, nem felejtem el. Kezdte sokallani Magyarffy a németek oldalvágásait. Leg­alább a formára adtak volna Szívesen hajlandó volt min­denre, amíg udvarias virág­nyelven hoztak tudomására akaratukat, de megsértődött, ha nyíltan éreztették vele fö­lényüket. íme ez a Faragó is: az első perctől tudta, hogy a németek embere, de miért kell ezt ilyen otrombán az értésére adni? Neki nem állt jogában a leghalványabb rosszallás sem Inkább játszotta a boldog bu­tát, és lelkesülten ajánlotta: — Uraim, tekintsük meg a Nemzeti Számonkérő Szék celláit! Ez idő szerint épp ná­lunk vendégeskedik egy egész kommunista szervezet! Tüstént le is vonultak az alagsorba. Dr. Demeter Zoltán, Wein- hoffer Jenő, Faragó Béla pil­lanatok alatt a folyosóra te­relte a József Attila Kör ti­zenegy tagját. Csupa fiatal, jókötésű munkás sorakozott fel a cellaajtó előtt. A miniszterelnök-helyettes járás közben furcsán lóbálta rozoga lábait, egész tartása széthulló, benyomást keltett. Fújtatva, rekedten humori­zált: — Úgy látom, teljes a fut­ballcsapat. Kaptok egy kis tréninget, aztán mehettek ját­szani a pokol válogatottjával. Sopronkőhidán állítjuk ki a statáriális útlevelet. Lazán tartott mancsával ha­talmas pofont mért a szélről álló Bogdanov István arcára és lusta kimértséggel sorra verte mind a tizenegy kom­munistát. — Ha nem tudnátok, ezek történelmi oofonok voltak! — világosította fel a rabokat Szálasi helyettese. Bizalmatlan hunvorítássai nézte végig a mutatványt Gerhard Prinz őrnagy. Ugyanez a bizalmatlanság hű- vöslött szürke szeméből, ami­kor Volkhardt eléje vezette Faragót. — Őrnagy űr, róla tettem említést... Gerhard Prinz hideg tekin­tete láthátatlan tűhegyként hatolt Faragó Béla agy velejé­be. , (F olytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom