Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
zott hangon): Hát mondjad, csak szaporán/ (Ar.dronikoszhoz fordulva): Legalább te igyekezz, Andronikosz, készítsd elő a lest. ANDRONIKOSZ: Ebben a pillanatban indulok, nagyur. (Sietve halad le a várudvar felé a lépcsőkön.) DÖBRÖNTE (visszaereszkedik az asztal mellé. Szalóknak): Hallgatnám, ha mondanád, Szalók. SZALÓK (leül, hátradől székében, de öklét az asztallapnak fesziti. Nehezére esik a beszéd. Vontatottan beszél): Mondanék valamit. Ma este csak a magyar katonák jöjjenek ki a lesre. Mi ötvenen. De valamennyien. Akik magyarlak lennénk itt a várban. Te is, Döbrönte ispán és Vanyola is. Érted-e, Döbrönte ispán, amit mondani akarok? DÖBRÖNTE (megemeli a kupát és iszik): Bizony értem. Csak mi osztoznánk a rablóktól szerzett zsákmányon. (Leteszi a kupát és megrázza a fejét.) Értem, de sohasem tettem. A görög, aki velünk tart, tartson velünk a jóban is. Ha nekünk jut, jusson neki is. SZALÓK (megfogja a kupát, de nem iszik, csak forgatja a kezében. Fojtottan, mintha a kupának mondaná): Én sem igy gondoltam ... Hanem иду ... A kezünkben a sok rablott zsákmány. Mind jó lovas, aki a mi vitézünk. Gazdagon elnyargalunk. DÖBRÖNTE: Hova te? VANYOLA (amikor felálltak az asztaltól, elmozdult helyéről és a nézőtér felé jött. Ott állt eddig. Most Döbröntéhez lép, az asztal fölé hajol, úgy mered az ispár. arcába, öreg arca elferdül a gyönyörűségtől. Orditva kitör): Haza! Haza, nagyur, haza! DÖBRÖNTE (elrántja fejét Vanyola arcától. Kelletlen, elsötétedő arccal): Te, félbolond! SZALÓK (leteszi a kupát. A kupa nagyot koppan az asztallapon. Feláll, szembefordul Döbröntével, feléje hajol ő is): Nem bolond ez, Döbrönte ispán. Mind igy érzünk mi magyarok, mind akik itt ülünk ebben a büdös hegyi fészekben. Hazamegyünk, Döbrönte ispán! DÖBRÖNTE (keményen, keserűen nevet) : No, lám csak! Ezek a görögök addig dicsérték Bizáncukat, mig bennetek ébredt fel a vágyakozás. Tán sokat is ittatok. Éppen jó lesz erre a tengerparti les. Vanyola is menjen csak veletek. SZALÓK: (kiegyenesedve és haragosan): Már én néha иду gondolom, hogy mindegy lenne, ispán. Inkább elmennék már Bizáncba is, ha már otthon nem lehetek, csak innen szabaduljak. Itt minden hegy, meg tenger. Mivégre vagyunk itt, mikor viadal sincs, csak cselt vetünk néha. VANYOLA (kiáltozva, károgva): Addig üljünk itt, mig le nem esünk a falakról, mint a fagyott varjak? DÖBRÖNTE (is feláll. Rendelkező hangon): Ebből elég. Kimentek és visszajöttök megrakodva zsákmánnyal. (Élesebbé válik a hangja.) És a les után tudni fogod te is, Szalók, de a frankok is, hogy miért vagyunk itt. Mert a magyar birodalom kapuja itt nyűik. SZALÓK (konokul, meggőgösödve az ellenkezésben): Rosszul mondod, Döbrönte ispán. A mi birodalmunk a sik föld, a zöld pást és a gyors folyó. Nem a kopár szikla és a tajtékzó tenger. Mire vagyok én itt? Hiszen annyi hely sincs, hogy a lovamat mindennap megfuttassam. VANYOLA: Az én csontjaim meg öregek már. És örökké sivit, bujtogat köröttem a szél. Hol a hegyek felöl rohan rám jegesen, hol pedig a tengerről cudaron. Mivégre maradnék itt tovább? SZALÓK: Mondom, Döbrönte ispán, ez nem a mi birodalmunk. DÖBRÖNTE: Ezek a havasok itt állnak mindenkor. Amikor majd a nagy síkság népét megszorítják, akkor is. És akkor, aki a hegyeken ül, erősebb lesz, mint a síkságon futó lovas. Ezért őrizzük ezeket a hegyeket. A magyar birodalom addig terjed, ameddig a kardom ér. Ahol körülsuhintok vele, az a magyar határ kapuja. SZALÓK: Nem kapu ez, hanem verem. Hiszen itt falat ér mindenütt a kardom. DÖBRÖNTE: András királyur иду látta, hogy jó kapu ez, azért parancsolt ide. SZALÓK: Tizennégy esztendő nagy idő. András ur már meg is hált tán. Senki sem gondol már velünk. Hirt sem adott az ország. Gyerünk haza, Döbrönte ispán. 28
