Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
DÖBRÖNTE: Ittál! SZALÓK: Ittam. Éppen azért megmondom, ülj lóra, Döbrönte ispán és vezess haza. VANYOLA: (kiáltva): A dunántúli szállásunkra, падут! Most a zsákmánnyal gazdagon hazatérhetnénk Bakonyaljára. SZALÓK (indulattal): És nem kell a zsákmány. Ha nem jösz, magam megyek. A lovammal és egy szál karddal is hazaérek. DÖBRÖNTE (merően nézi Szalókot. Aztán Vanyolának): Eriggy, szólaltasd meg a kürtöt. Amint mondottam száz görög gyalog és valamennyi magyar lovas jön ki a lesre. Te is jössz, Vanyola. Én is megyek. Készítsd a fegyvereket. Várat őrizni Andronikosz hadnagy marad. Lódulj1 (Vanyola vonakodva ballag le a lépcsőn.) DÖBRÖNTE (ismét leül az asztal mellé. De úgy, hogy Szalók mellett üljön. A- mint Vanyola elment, csendesebb a hangja, fáradtabb.): ülj le, Szalók. Tudom én jól, hogy mi bánt. Kimondhatod csak ketten vagyunk, András király ur két nemese. Egy nemzetségből. SZALÓK (konok, füstös arccal ül le Döbrönte mellé. Haragosan): Megmondoi tam, értsd meg hát, Döbrönte ispán, elég volt! Tizennégy év nagyidö. DÖBRÖNTE: Miért hazudsz? Nem a tizennégy év! Hiszen téged éppúgy köt éleire-halálra a király ur parancsa, mint engem. A király ur jól tudja, egyszer még szüksége lehet erre a kapura. Mert a magyar kard messze nyílik, messze int innen. (Most a várudvaron felharsan a kürtszó.) Meg, hallod, a Döbrönte kürtje, az én kürtöm, messze rikolt innen. Minden este hirdeti: Nem Bizánc győz, itt magyar az ur. Minden napestekor és napkeltekor megsüvegelt ezt a kürtszót jámborul a halász a tengerparton és fogcsikorgatva a martalóc a hegyek között. SZALÓK (sötét arccal nevet maga elé): Ezt már csak magad hiszed, Döbrönte ispán. Nem figyel itt senki sem Döbrönte kürtjére. Csak a süket tengernek és a néma szikláknak szól. DÖBRÖNTE: Hallgasd csak a kürtöt! Eddig a hegyeknek szólt, most a tengernek. Tudod-e. Szalók, hogy mi lustuló magyariák jóllakánk a síksággal és elfeledtük a tengert és a hegyeket? Tudod-e, Szalók, hogy most, itt győzhetjük le először mink, iderendelt magyarok, az ellenséges tengert és a gyűlölködő hegyeket? Ha ebben a kapuban most erősen megállunk. Idefigyelj, Szalók! Most, amikor a hegyek tisztelik Döbrönte kürtjét és amikor a tengeri gályák, ha meghallják, a hullámokon bókolnak, akár velencei, akár görög, akár génuai a kalmár. Most mindenki tudja és mondja, ezen a szoros utón, ebben az országkapuban a hegyek és a tengerek között én vagyok az ur. Érted-e most már, mién kell ittmaradni? Az országunk kapuja ez Szalók, addig tartjuk, amíg karddal bírjuk. Ha fiam lennél, akkor is ideparancsolnálak, hogy legyen, aki utánam megfujja a kürtöt és őrizze a kaput. SZALÓK: Én sem élek örökké, Döbrönte ispán. Elvénülünk, elpusztulunk a hegyek és a tenger között. Azután majd az egyik hajnalon többé nem szólal meg Döbrönte kürtje. De én nem akarok igy elpusztulni. Te már öreg vagy, neked jó ez a fészek. Én még harcot akarok, életet és aszszonyt. DÖBRÖNTE: Értem én ezt. Ez itt a baj. Az asszony. SZALÓK: Nem a te asszonyodról szóltam ... DÖBRÖNTE (keményen): De arra gondoltál. SZALÓK (hosszabb csend után rápillant Döbröntére): Ha tudod, miért nem erisztesz? Hadd menjek ebből a büdös fészekből. Ha tudod, akkor tudhatod, miért nem bírom tovább. DÖBRÖNTE: Sokszor éreztem én is, hogy nem bírom tovább. De a király parancsolt, az ország parancsolt. Hát bírni kellett tovább. Lásd, én akkor is azt hittem, hogy nem bírom, amikor Ugrin kancellár csendes beszéddel kimondotta: Döbrönte, itt maradsz a hegyek között és nem térhetsz velünk haza. Emlékezel-e arra az estére, Szalók? SZALÓK: Tizennégy éve nem feledhetem! DÖBRÖNTE: Fényes vitézi és nagyúri nép sustorgott, forrt ott, akkor este, András király sátrában. Üzentek értem. A király hivat. Nagy tisztesség volt. Abba öltöztem, amiben иду hittem, majd lakodalmat ülök. Otthon. Mert, lásd Szálók, engem vártak otthon. Nem ilyen asszony, nem meddő, császári, bizánci vér. Nem ilyen 29
