Reggeli Sajtófigyelő, 2003. december - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-12-18
16 HVG: Leverte a lakatot, és visszafoglalta a kolostort? B. Cs .: Nem volt nehéz: rozsdamarta lakat volt. Aztán lépésről lépésre birtokba vettük az épületet, amit még hét évig illegálisan használtunk, mivel a rend jogilag csak 1999ben kapta vissza a román államtól. A létszám gyorsan növekedett, már az első nyáron har minc gyerekkel mentünk táborozni. Volt, aki előtte az utcán csellengett. Megkerestük a legközelebbi hozzátartozókat, járuljanak hozzá a gyermek beiskolázásához. Másokat maguk a rokonok bíztak ránk, mivel úgy érezték, önerőből nem képesek a felnevelésükre, annyira szegények. Ma 375 gyerek van nálunk, részben a kollégiumban, részben a szomszédos tömbházakban, ahol a nevelőszülők 1012 gyermekkel foglalkoznak. HVG: A szegénység újratermelődik. Mit tudnak tenni azért, hogy az ide került gyerekek ne süllyedjene k vissza oda, ahonnan jöttek? B. Cs.: Itt a Zsil völgyében milliók élnek elképesztő nyomorban. Az ipar és a bányászat elsorvadásával munkanélkülivé vált szülők kínlódnak, isznak. Ahonnan ezek a gyerekek jöttek, a lakásoknak sokszor még ablaka sincs. Egy t églára csavart dróttal fűtenek. A gyerekek egész nap az utcán lézengenek. Süllyed minden. Mi mentjük, ami menthető. Nem pénzt adunk a hozzánk fordulóknak. Megfürdetjük, felöltöztetjük a gyermeket, az asztalunkhoz ültetjük. Csodálatos látni, ahogy a gyermek otthonunkban, mint egy melegházban, kibontakozik egyegy élet: a rút kiskacsákból hattyúk lesznek. Van például egy árva kislány, két évvel ezelőtt még az aradi állomáson koldult. Amikor befogadtuk, mocskos és durva volt. Most, ha rászólok, elpirul. Osztály ában az egyik legjobb tanuló. Sokszor gondolkodom azon, melyik gyermekünkből mi lesz. Amikor először meglátom valamelyiküket, szakadtan, rongyosan, az jut eszembe, talán épp ő lesz a 21. század József Attilája. S milyen jó, hogy én adhatom a kezébe a tolla t, amellyel megírja majd halhatatlan műveit. A tavaly és idén végzett 15 gyermekünkből egyébként 14et felvettek egyetemre, főiskolára. HVG: Van Böjteféle pedagógiai módszer? Hogyan győz meg például egy forrófejű és vérű kamaszt, akinek a korábbi környe zete egészen más normarendszert plántált belé, mint ami itt honos? B. Cs.: Amikor egy gyermekkel beszélek, soha nem úgy közelítem meg a dolgokat, hogy mit nem szabad, hanem hogy csak olyat tegyen, amivel nem okoz fájdalmat, kárt a környezetének és magának . Nálunk nincsenek rácsok, nem áll őr a kapuban. Ha egy kisgyerek nem tanul, elviszem magammal például a piacra bevásárolni. Megnézzük a nénit, hogyan árulja a petrezselymet, megkérdezzük, mennyit dolgozik, mennyit keres, hogyan él. Vonja le ő a következte téseket. A nagyobbakkal beszélgetünk például a párkapcsolatokról. Hiszen ahogy egy kóbor kutyának se mondhatom, hogy ne legyen bolhás, úgy egy kamasznak sem azt, hogy ne legyen szerelmes. Én annyit tehetek, hogy elmondom, milyen veszélyei vannak, ha így va gy úgy cselekszik, de a döntés már kinekkinek a maga kezében van. HVG: Mi tartja itt a gyerekeket, ahol a csavargóélet szabadságával szemben mégiscsak fegyelmet várnak tőlük? B. Cs.: Nemrégiben Kolozsvárra hívtak az egyetemistáink, és nagy örömmel látta m, hogy minden külső ráhatás nélkül ott is együtt maradtak. Közösen kibéreltek egy nagyon szerény kis lakást, s hogy legyen pénzük, munkát, például kertásást, sőt még disznóvágást is vállaltak. Hogy mi ennek az összetartásnak az oka? Egy példával válaszoln ék. Nyáron egy tónál voltunk, s az egyik kislányunk arra kért, tetováltassak hableányt a mellemre, mert az apjának is olyan volt. Ezt a lányt az apja korbáccsal verte, s egyszer annyit ivott fogadásból, hogy belehalt. Az anyja prostituált volt, és öngyilko s lett. Mégis annyi szeretettel gondolt a szüleire, ami racionálisan megmagyarázhatatlan. Ha valaki egyszer nagyon közel állt a halálhoz, majdnem vízbe fulladt, súlyos betegségben szenvedett, jobban tudja értékelni az életét. A dévai gyerekekben talán azér t több a mélység, az egymás segítésére való készség, mint a kortársaikban, mert ők valami nagyon értékes dolgot elveszítettek - sőt legtöbbször talán meg sem kapták , s erre itt a közösségben rábukkantak. Akik egyszer megtapasztalták a biztonságot, a szer etetteljes hátteret, megérezték, milyen az, ha elfogadják őket, olyan értékes kincs birtokába jutottak, amit nem akarnak elveszíteni többé.
