Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Makai György: A fejlődő országok és a közel-keleti kérdés
országok szervezetei csúcs- és külügyminiszteri tanácskozásainak állandó napirendi pontja lett, még további éveknek kellett eltelniük, amíg betöltötte azt a helyet, amelyet valóban megérdemelt. A magyarázat nagyon is érthető: a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek a gyakorlatban kellett bizonyítania, hogy reális célokat tűz maga elé, s felhagy Izrael Állam felszámolása követelésének irreális és igen veszélyes propagandájával. A palesztin álláspont módosulását kétségkívül megnehezítette az a körülmény, hogy a Biztonsági Tanácsnak az 1967-es háborút követően elfogadott, híres 242. számú határozata nemcsak megfogalmazásában tartalmazott félreérthető pontokat (visszavonulás megszállt vagy a megszállt területekről), de nem vett tudomást a palesztin problémáról mint nemzeti kérdésről, és azt továbbra is menekültkérdésnek nyilvánította. Ezért nem fogadta el az arab országok 1967. évi khartumi csúcsértekezlete a Biztonsági Tanács határozatát („igazságosan rendezni kell az arab menekültek ügyét”), s ezért tartott ki az Arafaték által „meghódított”, illetve megújított PFSZ 1968. évi alapokmánya, a Nemzeti Charta az imperialistabarát politikát folytató Izrael likvidálása mellett. Súlyos ellentmondás: noha az el nem kötelezett országok 1961-ben, a belgrádi alapító csúcsértekezleten hitet tettek a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatása mellett, ugyanakkor hitet tettek az ENSZ alapokmánya mellett is. Felvetődik a kérdés: mennyire lehet támogatni egy nemzeti felszabadító mozgalmat, amely az ENSZ egyik tagállamának felszámolását tűzi ki célul? Az el nem kötelezett országok és más szervezetek azt a megoldást választották, hogy követelték a Biztonsági Tanács 242. számú határozatának végrehajtását, amit viszont a PFSZ sérelmesnek, az ügy elárulásának minősített. A palesztin kijózanodásban és a mozgalom nagykorúvá válásában szerepet játszott a palesztinoknak az a félelme, hogy Husszein király és az izraeli munkapárti vezetők „lekörözik” őket. Említettük már, hogy az ENSZ által meghirdetett palesztin államnak két sírásója volt: Ben Gurion izraeli miniszterelnök és Abdallah, transzjordániai uralkodó. Ók ketten osztoztak a hadizsákmányon, és ez a cinkosság a továbbiakban is egyfajta érdekközösséget szült: mindkettőnek, azaz Izraelnek és Jordániának érdeke volt a palesztin felszabadító mozgalom gyengítése, illetve - tekintettel Jordániára, az immár zömmel palesztinok lakta országra - egy önálló palesztin állam létrejöttének a megakadályozása. Mivel a gyerekcipőben járó modern palesztin nemzeti mozgalom baklövések sorozatának elkövetésével lehetővé tette Husszein király számára a PFSZ jordániai bázisának szétzúzását (az 1976. évi „fekete szeptember”), az uralkodó a mozgalom gyengülését kihasználva kísérletet tett a palesztin probléma úgynevezett jordániai megoldására. Husszein az izraeliekkel folytatott titkos tárgyalások során 1972 márciusában tette közzé az Egyesült Arab Királyság tervét, csaknem egyidejűleg az izraeliek Allon-tervével. Az Egyesült Királyság terve (amelyet különben Husszein király tavaly télen sikertelenül próbált feleleveníteni) a palesztinoknak korlátozott autonómiát adott volna a két országrész, Palesztina és Jordánia saját kormányainak és parlamentjeinek létrehozásával, miközben a tényleges hatalom (a többi között a külügyek, a hadügyek és a pénzügyek) továbbra is a Husszein vezette szövetségi kormány kezében maradt volna. Félmegoldás a palesztinok, elfogadható megoldás Izrael, az Egyesült Államok és a konzervatív arab országok számára, kiküszöbölve Washington és a konzervatív arab rezsimek harmonikus együttműködésének fő akadályát. Az Egyesült Arab Királyság tervével párhuzamosan vált ismertté Jigael Állón akkori izraeli miniszterelnök-helyettesnek a terve, amely később a Munkapárt hivatalos programja lett, s valószínűleg az lesz a várhatóan 1981 júniusában újra hatalomra kerülő Munkapártnak. Az Allon-terv lényege: Izraél megtartja Kelet-Jeruzsálemet, valamint Ciszjordánia kisebbik részét, míg a nagyobbik, a palesztinok által sűrűn lakott területeket visszaadja Jordániának, de ugyanakkor a Jordán folyó mentén védelmi övezetet épít ki, s ezen 105
