Zounuk - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 13. (Szolnok, 1998)

TANULMÁNYOK - Papp Izabella: Kiss Pál honvédtábornok (1809-1867) / 59. o.

2. sz. melléklet TÁRGYALÁSVEZETŐI ELŐTERJESZTÉS 1849. december 14. Kiss Pál, aki Magyarországon, Bihar vármegyében, Diószegen született, 39 éves, görög nem egyesült vallású, nőtlen, a cs. kir. Mihály nagyherceg 37. számú gyalogezredében százados volt, 1848. szeptember 1-től őrnagy, és a 9. honvédzászlóaljhoz osztották be. Ebben a minőségben tartózkodott Kiss a Bánátban és az akkor látszólag zendülésben lévő szerbek ellen harcolt. Őrnagyi előléptetését is a perlaszi csatának köszönhette. Még ha 1848. október 3-ig részben megbocsáthatók is a magyarok tettei - legalábbis a kevésbé magas beosztásúaknái, akik nem láthatták át a tulajdonképpeni tendenciákat -, mindenféle megbocsátás attól a pillanattól véget ér, amikor őfelsége Ferdinánd császár 1848. október 3-i manifesztumát kihirdették. Kiss Pál vallomásában közli, hogy ez a manifesztum hivatalosan sohasem jutott el hozzá, de elismeri, hogy Mayerhofer tábornok úr ennek egy példányát a visszatérésre való felszólítással elküldte a magyar táborba. Bármilyen formában is ismertették ezt a manifesztumot, valamennyi császári osztrák tisztnek az volt a kötelessége, hogy további habozás nélkül elhagyja a csapatot, melyet maga őfelsége lázadó seregnek nevezett. A vádlott azzal kívánja menteni, hogy továbbra is a lázadó seregnél maradt, miszerint kétségbe vonták a manifesztum eredetiségét, feltételezték, hogy azt a király tudta nélkül bocsájtották közre. Ezzel kapcsolatban azonban minden kétség elhárulhatott, amikor Bécs elfoglalása után a császári sereg őfőméltósága Windisch-Grätz főherceg táborszernagy vezetésével Magyarország ellen vonult. Kiss Pál maga is beismerte, tudatában volt annak, hogy törvénytelenül cselekszik. Mentségéül előbb azt állítja, hogy őfőméltósága Windisch-Grätz herceg táborszernagy proklamációja nem jutott el a magyarokhoz, majd hogy - amint a magyar újságok közölték - egy, a császári sereghez visszatért császári tisztet visszatérése ellenére halálra ítéltek, és csak kegyelem útján enyhítették ítéletét tízévi sáncmunkára. Nyilvánvaló, hogy sem az egyik, sem a másik ok nem igazolhatja a vádlottat. Amikor ugyanis egy császári osztrák tiszt, aki számára az uralkodójára tett eskünek kell a legfontosabbnak lennie, arra a meggyőződésre jut, hogy olyan viszonyok között van, melyek esküvel 106