Itt-Ott, 2002 (35. évfolyam, 1/137. szám)
2002 / 1. (137.) szám
ládot, amelyik felkarolja! Az idősebbek, a nyugdíjasok is tudnak segíteni. Mindnyájan tudjuk, hogy a rendezvényeinken milyen szerepet játszanak ők, de új dolgokat is meg tudnak tanulni. Hadd mondjak erre egy személyes példát. Bizonyára többen ismerik Mesko Lajos piarista atyát, aki 89 éves és a pennsylvaniai Devonban él. Öreg kora ellenére nagyon aktív, egyebek közt különböző nyelvekből fordít magyarra. Minden gondolata az édes magyar anyanyelv, pedig már 56 éve nem volt otthon, azóta angol nyelvi környezetben él. Hatalmas anyag halmozódott föl nála, amit nem hagyhatunk elveszni, meg kell mentenünk a magyarság számára. Szükségünk van önkéntesekre, akik begépelik az anyagot számítógépbe. Ugye azt gondolják, hogy csak fiatalok képesek erre! Édesanyám, aki otthon, Magyarországon él, 80 éves, és soha nem használt számítógépet életében, elvállalt egy részt a munkából. Szereztünk neki egy régi gépet, megtanítottuk a számítógép elemi használatára, és gépeli be az anyagot, amit aztán egyik unokája küld el nekünk e-maillel. Sok mindent meg lehet csinálni, csak akarni, merni kell! Ez utóbbira egyébként én is jó példa vagyok, mert szégyenlős vagyok, de kiálltam ide, hogy megtartsam ezt az előadást. Csak el kell kezdeni valahol és végül el fogunk jutni ahhoz a tevékenységhez, amit a legszívesebben és legjobban csinálunk. Vagy ha végképp azt mondjuk, hogy nem tudunk semmit se tenni, akkor egyszerűen tanítsuk meg gyerekeinket az édes anyanyelvűnkre. Ebben is lehet hősnek lenni, mint például közösségünk egyik tagja, aki amerikai feleséggel is megtanította gyermekeinek a szép magyar beszédet. Hány magyar családban képes a magyar anyanyelvű szülő a gyerekével magyarul elbeszélgetni komolyabb dolgokról? Nem arról, hogy melyik süteményt szereti jobban, hisz azt azért megtanulta a gyerek magyarul, de az élet komolyabb problémáiról. Hány? Ne az amerikai papot szóljuk meg, mert nem ismerte a magyar himnuszt (honnan ismerné), hanem nézzünk magunkba, és javítsuk ki a magyarsággal szembeni saját hibáinkat először! Új évszázadban, a 21-ikben vagyunk, a 19-ik század, benne 1848 egyre messzebbnek tűnik. Új megközelítést kíván. Aktívabbnak kell lennünk. Nemcsak szemlélőnek, hanem tevékeny segítőnek. Talán ezért is esett ezzel a beszéddel rám a választás, hogy szimbolizálja, nem elég a hallgatóságban ülni, ahogy tettem évről évre, hanem föl kell állni, és részt venni az ünneplés „hősi” munkájából. A fiatalok pedig, akik már itt születtek, vállalják tudatosan a magyar örökséget és az érte végzendő munkát, sőt az érte hozandó áldozatot. Ez elől nem megfutamodni kell, hanem elébe menni és csinálni. Ezzel leszünk többek, különbek! Visszatérve kérdéseinkre, a válaszok ekképen szólnak. Magyarnak lenni a magyarság családjához való kötődést jelenti. Ezt mi, emigránsok jobban átérezzük, mint az otthoniak, az itt született fiataloknak pedig tudatosan kell ezt választaniuk. Nagy ünnepeinken gondoljunk vissza hősies elődeinkre és nyomaikon járva ünnepeljünk, a hazáért föláldozott tevékeny, szorgalmas, mindennapos munkával. Ilyen legyen a mi ünneplésünk itt és most. Ünnepeljünk minden nap, ünnepeljünk szorgos munkával. Találja meg mindenki az ő részét és azt végezze el becsületesen. Jövő márciusban, amikor megint összejövünk, mindenki vegye számba, hogy mit tett, mit gyűjtött össze a neki adott térbe. Adja a magyarok Istene, hogy ne kelljen szégyenkeznünk! □ AZ ARADI VÉRTANÚK A KIVÉGZÉS ELŐTT utolsó órák, befejező percek Kalapis Zoltán Karl Ernst, az aradi vértanúk perének tárgyalásvezető hadbírója, a magyarországi osztrák hadsereg tábori törzsbíróságának vezetője 1849. szeptember 21- én, illetve szeptember 26-án küldte el az ítéleteket, megerősítés végett, a Komárom alatt tartózkodó Julius von Haynau főparancsnoknak, Magyarország és Erdély teljhatalmú katonai és polgári kormányzójának. Egy gránátostiszt, a megerősített ítéletekkel, futárként, október 2-án indult Arad felé, s október 4-én, a reggeli órákban érkezett meg a várbörtönbe. Magával hozta még Haynau fősegédjének, Susan vezérőrnagynak saját kezű levelét is, amely arról intézkedett, hogy október 6-án mikor és hogyan történjenek a kivégzések: „a hadseregfőparancsnok úr Öméltósága megbízásából közlöm Önnel, hogy a mellékelt ítéletek végrehajtására reggel, idejekorán kerüljön sor, hogy az 14 ITT-OTT 35. évf. (2002-2003), 1. (137.) SZÁM
