Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - Pomogáts Béla: Otthonosság és patriotizmus Radnóti Miklós Nem tudhatom című költeményének világképe (esszé)
18 Pomogáts Bela vonat ablakából láttunk; egy-két kép, szobor és regény, egy budapesti utcaszöglet; néhány Vörösmarty- vagy Ady-strófa; egy-egy nagyon régi népdal a legújabb gyűjtésekből; színehagyott ruhájú, csendes parasztok és félmeztelen külvárosi gyerekek, kiket szavak nélkül is megértünk; az alanyi és tárgyas ragozás, a hangrendi illeszkedés és az ikcs igék, amelyeket a külföldi oly nehezen tanul meg - nagyjából ez az, amit sohasem lehet elvenni tőlünk, amitől nem tudunk és nem is akarunk megszabadulni, és amit a legtöbbször meghamisított és leggyakrabban félrehangsúlyozott szóval szoktak jelölni: haza.” Ezt a nemes elkötelezettséget élte át Radnóti is. Távol állt attól, hogy a magyar népet és hazát a fasizmussal azonosítsa, igaz szeretetet érzett a szenvedő és hallgató ország iránt. A költő naplójának egy részlete egyik munkaszolgálatos élményét beszélte el. A hatvani cukorgyárban dolgozott, szemetet kellett vagonokba lapátolnia, midőn egy idős munkástól egész cukorrudat kapott ajándékba, hogy ossza meg nélkülöző társaival. Érezte az egyszerű emberek részvétét, s erre a részvétre ő is megértéssel válaszolt. A nevezetes napló több alkalommal is érinti a költő és az ország viszonyát, bizonyára a legnagyobb érzelmi erővel abban a Komlós Aladárhoz írott 1942. május 17-i levélben, amelyet Radnóti Miklós, bizonyára nem véletlenül, a napi bejegyzések között is elhelyezett. A levél annak magyarázatára szolgált, hogy a költő nem kívánt eleget tenni a vele máskülönben baráti viszonyt ápoló Komlós Aladár kérésének, aki az általa szerkesztett Avarát című „magyar-zsidó évkönyv” számára kért kéziratokat. Radnóti Miklós ebben a (többször idézett) levélben ad magyarázatot arra, hogy miért nem tartja „zsidó” költőnek magát, és miért határozza meg költői identitását egyszerűen „magyar” költőként. A nevezetes levél Radnóti Miklós költői és nemzeti identitását rögzíti, először is irodalmi azonosságtudatát. „A szobám falán - írja - három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás vagy Jézus, Máté vagy János stb. rengeteg rokonom van. De semmicsctre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim.” Ezt követve határozza meg személyes identitását a következőkben: „Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben
