Irodalmi Szemle, 2009

2009/3 - Pomogáts Béla: Otthonosság és patriotizmus Radnóti Miklós Nem tudhatom című költeményének világképe (esszé)

Otthonosság és patriotizmus

19

remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, »élctileg«), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. (...) Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én »nemzetem« nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is - (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó) kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen az sem változtat.”

A Nem tudhatom ennek a levélben kifejezést kapó személyes azonosságtudatnak a költészet magaslatára emelt változata. Radnóti Miklós már a költemény kezdősoraiban elhatárolta magát azoktól, akik nagy hangon bizonygatták hazafiságukat, s közben hasznot húztak mások szenvedéséből. Egyszersmind közvetlen szavakkal fejezte ki a maga természetes, minden hivalgástól mentes magyarságtudatát:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsböl gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

A költő az otthonosság érzéséből alakította ki a maga illetékességét, közösségi hűségét és szolidaritását. Ebben az otthonosságban és illetékességben egyszerre volt jelen Vörösmarty Mihály Szózatának sorsvállaló elkötelezettsége és a maga személyes tapasztalata. Az a köznapi élmény és odatartozás, amely korábban idilli versekben nyert kifejezést:

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csörgő, vöröslő fájdalom.