Irodalmi Szemle, 1994

1994/1 - BERECK JÓZSEF: A balkonember

BERKCK JÓZSEF

A balkonember

(okt. 28.)

A vénséges öreget ketten-hárman, akár a bútorszállítók, karosszékestül tuszkolják be a liftkabinba. A műveletet végzők arcán észrevehető a restelkedés, mozdulataiban a türelmetlen sietség. Az öreg süvege kissé oldalra billen, gülü szeme ijedten jojózik mély szemgödrében. Nagyon magányosnak, elhagyatottnak tűnik a szűk kalitkában. Ezt a látszatot a liftajtó előtt sürgölődők látványa csak fölerősíti. Aztán egy ügyes mozdulattal befurakodik az öreg mellé egy vörös üstökű kölyök.

(Ki ő? A kölyök Jani unokája. Jani: Dudu unokaöccse, egyetlen élő hozzátartozója. Dudu: a vénséges öreg a furcsa karosszékben.)

A liftajtó éles csattanással rájuk csapódik. A vörös üstökű gyerek az öreg háta mögé nyúl, s egyszer csak mozgásba rándul a szűk deszkabódé. Az öreg tekintetében visszatükröződik az emelkedés riadt érzékelése. A gyerek szélesen vigyorog a matuzsálem orra előtt. Jaj, Istenem, mit művel velem ez az ördögfajzat!. Az öreg arcának pergamenbőrén finom remegés fut át. Aztán áhítatteljesen lecsukódik a szeme.

Félsz, Dudu, ugye, félsz, hogy leszakad velünk ez a budi, és lepottyanunk a pokolba?! Jani unokájának a hangja gonoszkodó. Dudu kinyitja a szemét. Úgy tűnik, mintha mély álomból ébredt volna, és nem tudná, hol van. A tekintete, anélkül hogy a feje elmozdulna, riadtan röpköd ide-oda. A liftfülke egyik oldalfalán lendületes kézzel fölkarcolt pina. Amolyan sárkányforma. A másikon két hatalmas golyó és egy fölmeredt bilié, amely mint egy pökhendi ágyú éppen Dudu fejét célozza meg. Az öreg rémülten mered a rajzra. Lejárt! Vége... Ez most biztos nem véletlenül került a szeme elé. Nem bizony!... Ellövi a fejem és vége, baszhatom... Mám nem hiába mondogatta, hogy...

(Ki volt Mam? Mám: Dudu édesanyja. Mit mondogatott nem hiába? Hogy: Takard el mindig, édes fiam, rejtsd el mások elől, hogy soha meg ne lássák a kis szégyened. Mi volt Dudu „kis szégyene”? A rendkívül nagy hímvesszője, amely már zsenge gyerekkorában takargatni valóan szembetűnő volt. Fiatal legényként aztán majdnem vesztét okozta. Özvegy édesanyja, Mám, elküldte egyik rokonukhoz segíteni a cséplésnél, ahol fogadásból egy száz kilónál nehezebb búzászsákot tetetett fel a hátára, hogy felvigye a ház padlására. Dudu, akit akkoriban még Dódinak neveztek, kemény léptekkel vitte előre az udva-