Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - BERECK JÓZSEF: A balkonember
Bereck József ron az öblös korpászsákba eresztett roppant terhét, s a meredek padláslépcső sem késztette megállásra. Csupán a gazda moletten is formás alakú felesége a zsákokkal foglalatoskodott a padlás fülledt melegében. A lépcsőfeljáró tetejében állt, enyhén szétvetett izmos lábbal, feszülő ujjatlan blúzán átütött a verejték. Csak akkor engedlek föl, ha megmutatod a csodaszerszámodat, mondta az asszony kacéran, s egyik kezét csípőre tette, a másikkal félresimította a homlokába hulló haját. Dódi orrába egészen közelről csapott a fölhevült női test ingerlő illata, és villant meg az erőfeszítéstől kigúvadt szeme előtt a hónaljszőrzet sötét bozótja. Hirtelen olyan erős gerjedelem fogat el, hogy elsötétült előtte a világ, megroggyant a térde, s már zuhant, hempergett le zsákostul nagy robajjal a mélybe. Néhány töréssel megúszta ugyan a dolgot, de a „csodaszerszáma” állítólag többé nem szolgálta őt küldetéséhez (és pláne méretéhez) méltó módon. S maga Dódi is amolyan magának valóvá, amolyan Duduvá vált. Jani unokája kárörvendően vigyorog az öreg megszeppe- nésén. Szeme zölden villog szeplős arcában. Egérfogai ritkás sorának két helyütt is híja van. Fogódzkodj meg, Dudu! Most pottyanunk le a pokolba! A fiú meleg, nyirkos tenyere az öreg aszott keze fejére tapad. Duduban is ébred némi káröröm: Ni- csak, a bába kifingotta a fogát! Amikor kigúvadt szemére ereszti elnehezült, ráncos szemhéját, a lift nyögős döccenéssel megáll. A fiú energikusan kilöki a liftajtót, s látszik, hogy a lépcsőfeljárónak már nincs újabb fordulója. A legfelső emeleten álltak meg. Elbeszélőnk napok óta az írói újrakezdés kínkeserveivel küszködik. Tóm Georch- nek is nevezhetnénk őt, hiszen legtöbb művének a címe fölé ezt az írói álnevet ka- nyarította, elhagyva, illetve kizárólag baráti levelezésre korlátozva a szintén anyai felmenőitől származtatott de Doudecim Karcha nemesi előnevet. Szűkebb környezete közben nem Görcs, hanem Alabár Tamásként ismerte őt, ahogy az a személyi okmányaiban is állt. Tóm egy kemény fedelű füzettel a térdén, maroknyi szamárfüles kéziratpapírral az ölében, golyóstollal a kezében naphosszat a balkonon üldögél. Egy rozoga, de betegségtől elgyötört testének így is nyugalmat biztosító forgószékben, amely azonban — s ez lehetett kimustrálásának valódi oka, nem az elhasználtság — már elveszítette ezt a tulajdonságát. Ezért Tómnak a nap égi útját követve időről időre fordítania kellett rajta, hogy sápadt arcát szüntelenül a fanyar, ködös reggelekből kiderülő kora őszi verőfényben fürdethesse. A hosszú kórházi kezelés után betelhetetlenül vágyik a szabad levegő után, még ha azt csupán egy panelházi balkon néhány négyzetmétere nyújtja is. A balkon virágai, a futómuskátli rózsaszínű és halványlila zuhatagjai még javában pompáznak, legyek és méhek döndögik tele a szűk, kissé huzatos teret, s az enyhe légörvény időnként érett gyümölcs és szőlőmust illatfoszlányait lendíti föl a toronyházak magasába. Mindez a kellem bágyasztó érzésével tölti el Tomot, de egyszersmind furcsa önsajnálatot is ébreszt benne. Gondolatban az utóbbi néhány esztendőt s a rákövetkező súlyos betegségét így, ötven felé közeledve olyan vízválasztónak tekinti, amely visszavonhatatlanul elindította őt az időből kifelé vezető úton. Nem szívderítő felismerés ez, amikor ilyen
