Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - FÓRUM - Hubik István: A személynevek fordítása

hogy ennek a felfogásnak a rossz szelleme felelős a későbbi Verne Gyuláért, Hugo Viktorért, May Károlyért, Lágerlöf Zelmáért, Goethe János Farkasért is, no meg Hviezdoslav Országh Pálért, bár itt közrejátszhatott az is, hogy a kiemelkedő szlovák költő, a szlovák irodalom klasszikusa kezdetben, amíg magyarul írt, valószínűleg az Országh Pál nevet használta. Nem tudom. Tény, hogy fordításirodalmunkban a külföldi szerzők még ötven évvel ezelőtt is ilyen familiáris közvetlenséggel tköszöntek rá az olvasóra a könyvek címlapjáról. Ezen ma már csak mosolygunk, de még mulatságosabban hat ránk az, ahogy jó másfél századdal előbb, a felvilágosodás korában például Gvadányi bánt Eurója szellemi nagyjainak nevével, és A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentuma c. írásában betűről betűre a kiejtésünknek megfelelően írt Russzót, Voltért és Lesszinget.

Egyszóval mosolygunk, vagy legalábbis a fejünket csóváljuk ezeknek a múltbeli fonákságoknak hallatán vagy olvastán, és napjainkban aligha akad valaki, aki az egészséges, termékenyítő hagyomány címén védeni akarná az ilyen retrográd gyakorlatot. A személynév törvény — speciálisan esetleg az anyakönyvi törvény — oltalmazta, sérthetetlen eszmei tulajdon. Vonatkozik ez, természetesen, a művészi álnevekre, felvett nevekre is. De ha netán egyik vagy másik túlzottan liberális alkotmányú állam ebben a kérdésben is megereszti a kantárszárat, polgári nevét akkor is meg kell, hogy védje a consensus humánus, illetve a consensus omnium, az egész földkerekségre kiterjedő közmegegyezés. Tartozunk egymásnak annyi megbecsüléssel, hogy tiszteletei kezeljük egymás személyi jogait, tehát egymás nevét is. Itt nincs helye semmiféle önkényeskedésnek, itt a kölcsönösség elvével biztosított rendnek kell uralkodnia. Nincs tehát magyaros sorrend, és — a latin betűs nyelvek határain belül — nincs fonetizálás sem. Vagyis Jules Verne, Karl May, Victor Hugo, Selma Lágerlöf, Johann Wolfgang Goethe és Pavol Országh Hviezdoslav. Kivételt képeznek a koronás fők meg a velük azonos elbírálás alá eső más történelmi személyiségek — így van ez szerte a világon másutt is —, valamint a helyes hagyománynak köszönhetően az életművükkel a személyükben is meghonosodott hitújítók. Tehát továbbra is Húsz János, Luther Márton és főleg Kálvin János.

Mármost nézzük meg, hol és milyen mértékben érvényesül a kölcsönösség természetes elve. Azt hiszem, mi a magunk részéről az egész nyelvterületünkön lojálisak vagyunk minden nemzet iránt, de megnyugvással könyvelhetjük el azt is, hogy nincs már Alexander Petőfi vagy Koloman Mikszáth, hanem van Sándor Petőfi és Kálmán Mikszáth. Ez a gyakorlat a Madách Könyvkiadó könyveinek szlovák kolofonjában is. Mind a magyar szerző vagy fordító, mind a szerkesztő neve, teszem azt — tudatosan nem mondok valóságos neveket — János Fehér, illetve Erzsébet Vörös, és nem Ján Fehér, illetve Alžbeta Vörösová, mint volt régen. Már csak meg kellene fordítani a sorrendet, és teljes lenne a kölcsönösség.

Bizarr ötlet? Mit tudom én?! Mindenesetre van abban valami fonák, hogy a magyar szövegben vagy a magyar könyv címlapján — a szlovák sorrendhez alkalmazkodva — az áll, hogy Peter Jilemnický, a szlovák vagy cseh szövegben, illetve könyvcímlapon pedig — ismét a szlovák vagy cseh sorrendhez híven — azt olvashatjuk, hogy Mór Jókai, nem pedig hogy Jókai Mór, mint a magyar sorrendi szabály megkövetelné. Az igazság kedvéért rögtön meg kell jegyeznünk, hogy ez a keresztnév-vezetéknév sorrend nem teljességgel ismeretlen nálunk, mármint az irodalmunkban. A Szabács viadala című históriás ének fennmaradt töredékében ezt a két sort olvashatjuk: ,,De az feljülmondott Pál Kenézy / ároknak mélységét igen nézi;” Badarság volna azt gyanítanunk, hogy egyszerűen a rím kedvéért változott meg a sorrend, hiszen az anonim szerző művészi erényei közül az értékelés máig a rímalkotó készséget említi első helyen. Inkább talán a latin forma beszüremléséröl van itt szó, hiszen ezek a magyar verssorok Mátyás korában, a XV. század második felében íródtak, amikor Kinizsit még Kenézynek hívták, és nemcsak a jeles udvari humanisták tudtak anyanyelvi fokon latinul, hanem valószínűleg többségükben az ágrólszakadt vándorénekesek is, históriás énekek szerzői, mert latin iskolát végeztek {Tinódiról ezt biztosan tudjuk), latin auktorokat olvastak, nem csoda hát, hogy gondolkodásukban, szemléletükben jelen volt a latin, és rányomta bélyegét magyarul írt műveikre.

Igen, akkor, fél évezreddel ezelőtt, de ma az ilyesmi képtelenség volna, nyelvünk természete nem tűrné meg, és ha netán valaki eredeti magyar műben bármi okból,.