Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - FÓRUM - Hubik István: A személynevek fordítása

teszem azt, a poetica licentia jogán ilyen sorrendben írna le magyar személynevet, menten és méltán kimondanák az illetőről, hogy nem tud magyarul.

Ha néhanapján (inkább csak baráti csevegés közben) felvetődik a kérdés, hogy miért nem érvényesül itt a kölcsönösség elve, más nyelvek mért nem tartják tiszteletben a magyar formát, mindig elhangzik az az érv, hogy a magyar nyelv a maga személynévi sorrendjével ritka kivétel a világ nyelvei között, elsikkad a sokaságban, és nem kívánható, hogy figyelemmel legyenek erre a sajátosságra. Sőt, hogy tulajdonképpen mi magunk is, valószínűleg ugyanez okból, a viszonosság igénye nélkül egyszerűen tudomásul vesszük a fennálló helyzetet. Megint csak nem tudom, valóban így van-e. Annyit azonban megjegyzek, hogy fura esetek állhatnak elő, ha nem magyarok nyilvános megnyilatkozásában történetesen mindkét tagjában utónévből álló magyar személynév kerül szóba (pl. József Attila). Magam is tanúja voltam egy ilyen esetnek, de tapintatból elhallgatom. Meg kell jegyeznem továbbá, hogy más nyelveknek a mienktől eltérő gyakorlatára is láttam már ellenpéldát. Szóljon előbb a múlt. Dienes Andrásnak Petőfi a szabadságharcban című, 1958-as kiadású könyve a tanú rá, hogy az a bizonyos 1948. szeptember 25-i német nyelvű falragasz, mely Pest polgárságával közli, hogy Petőfi is toborzóútra indult, így kezdődik: „Auch Petőfi Sándor und Vasvári Pál...” Annyi bizonyos, hogy akik a szöveget szerkesztették, nem a jó üggyel szembeállítani, hanem annak megnyerni igyekeztek a német ajkú pesti polgárokat. Tehát a vezetéknév-keresztnév sorrend (legalábbis a honi) német nyelvből nem rítt iki, és nem irritálta azoknak a fülét, akiknek a falragaszt elsősorban szánták. És most lássunk valamit a jelenből. A szlovák—magyar koprodukcióban forgatott többrészes televíziós film, a Vivat Benyovszky szlovák változatának kolofonjában a magyar közreműködők neve kifogástatlan magyarsággal szerepel (pl. Juhász Jácint). Hogy ez véletlen-e vagy tudatos, arra a kérdésre csak a filmesektől kaphatnánk az igazsághoz hű feleletet. De nem kell minden rejtélyt megoldani. Tény, hogy néha az élet a bizarr ötleteknek is nyújt támpontot, fogódzót. Erről csak ennyit. Különben is ez voltaképpen szlovák nyelvi kérdés, nekünk pedig mégiscsak az a feladatunk, hogy mint magyar fordítók, a magunk gondjain-bajain próbáljunk segíteni, a magunk fogas kérdéseire, nevezetesen most a személynevek átültetésében lépten-nyomon felmerülő kérdésekre keressük a választ.

Amit az eddigiekben a személynevek fordításáról, illetve a személyneveknek a fordításban való kezeléséről mondtam, az szinte kizárólag valóságos személyek nevére vonatkozott. Azt hiszem, tisztázottá, behatárolttá vált a jó hagyomány meghonosította, azaz megmagyarosította személynevek köre. Az ide tartozók képezik a kivételt, a több.t pedig úgy kell a magyar szövegbe átvinnünk, ahogy az eredetiben találjuk — benn a könyv lapjain, a szerző nevét pedig a címlapon.

Csakhogy mi nagyobbára szépirodalmat, elbeszéléseket, regényeket fordítunk, amelyekben túlnyomórészt költött nevek, illetve kitalált személyek nevei fordulnak elő, férfinevek és női nevek, nem is kis számban. Ami a férfineveket illeti, a velük való bánásmódra ugyanaz az elv érvényes, mely a valóságos személyek neve esetében követendő. Hanem a női nevek! És itt eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol a legkevésbé megnyugtató, legkevésbé világos a helyzet, vagyis elérkeztünk a fordító munka kritikus pontjához, mely nemegyszer a gondok jégesőjét zúdítja a nyakunkba. Mégpedig nem is az egész név okozza a gondot, hanem csak a fele, az egyik tagja. A keresztneveket, az általános elvnek megfelelően, változatlanul hagyjuk, de mi legyen a vezetéknevekkel, vagy ha úgy tetszik, családi nevekkel?

Nos, vágjunk rögtön a közepébe a dolognak. Oudzzunk-e vagy ne oydzzunk? Ez itt a kezdet óta vajúdó és esetről esetre, könyvről könyvre leginkább fejfájd'tó kérdés. Változatlanul tartja magát a nézeteltérés [legalábbis a nézetkülönbség) fordítók és fordítók, szerkesztők és szerkesztők között, csupa olyan emberről van szó akiknek a jóhiszeműségéhez és tiszta szándékához nem fér kétség, vagyis ak>k elvi alapon harcolnak a magyar forma érvényesüléséért, illetve, az ellenkező oldalon állva, ragaszkodnak az eredeti szlovák vagy cseh forma változatlan átvételéhez — mert hiszen nemcsak Fialkovával, Manďouskovával meg sok-sok más ovával kerül szembe a fordító, hanem, teszem azt, Holákkal, Novotnákkal is stb. Más kell, hogy legyen persze a véleményünk azokról a ravaszdiakról, akik hamar rájöttek, hogy könnyebb ouózni, mint nem óvá zni, és kényelem okából kardoskodnak az előbbi mellett.

A műben szereplő nőszemély a lánya vagy felesége (esetleg az özvegye] va’.a'; nsk,