Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Bereck József: Végső visszaszámolás (elbeszélés]
BERECK JÓZSEF VÉGSŐ VISSZASZAMOLAS F ŐNÖK tk új kocsinak köszönhetem, hogy a Főnök mellé kerültem. Fokozatosan cserélték le a kocsiparkunkat, a tágas és kényelmes, de mostanra már elavult Volgáinkat, s egyszerűen én voltam a soros. Az új kocsi meg — hát persze! — nálunk is a gó- rénak dukál. Pláne, ha olyan tartózkodóan előkelő színű, mint az én új, drapp Ladám volt. Nem, a Főnök egyáltalán nem ragaszkodott hozzá, ő nem olyan természetű, de Bélán elvtárs, a helyettese így rendelkezett, s ezt mindenki tudomásul vette. Hallgatólagosan a Főnök is, akit annak előtte Fitos hordott az olajzöld Zsigulijával; a piperkőc Ernőké, akinek mindig vasalt a nadrágja, tiszta a körme, s mindig friss szagosító tasak fityeg a visszapillantóján, hátoldalán egy dús keblű meztelenség színes képével, természetesen. Különben le a kalapal: udvarias, pontos, megbízható, csodálkoztam is, hogy a Főnök nem ragaszkodott hozzá. Górénk egykedvűen alávetette magát az autóhasználat eme szokásrendjének, melyet túlbuzgó helyettese a háta mögött olyan kifogástalanul működtetett. Eleinte feszélyezett is ez a dolog, ormótlannak, ügyefogyottnak éreztem magam új helyzetemben. Ráadásul úgy érteztem, hogy a Főnök híres nyugodtsága, egykedvűsége ezt, kívülre, még jobban kihangsúlyozza. Akkorra eset ugyanis végleges — ma már talán nem érzem így, de erről majd később — elmagányosodásom. Éppen szétmentünk a feleségemmel, ám ez a dolog még mindig nem múlt el. Legalábbis bennem. A nagy, tétlen várakozásokat éppen hogy nem tudtam előnyként felfogni, amit új szerepköröm kínált. Inkább hajtottam volna reggeltől estig, ügyeletesként éjszaka is, úttalan utakon, állami gazdaságok és földműves-szövetkezetek sárba-szarba fulladó állattartó telepein, a Nagyhizlalda és a Tizenhétezer-hatszázas takarmánykeverő tornyainak huzatos tövében, a teljes undorig és kimerültségig, hogy aztán magányos otthonomba megtérve, szinte ájultan zuhanhassak ágyba. Egyszóval: mentem, menekültem volna kudarcba fulladt második kapcsolatom emléke elől, amely így, közönségesen kimondva, nem hozta meg a társas viszonynak azt a viharmentes révét, kikötőjét, amelybe szülőföldemre megtérvén az eszem, szívem, gyomrom és a farkam parancsára — a sorrend éppenséggel elhanyagolható — beevezni kívántam. A Főnöknek később részletesen elmondtam, hogy első házasságomnak csak annyi emléke maradt meg bennem, mint fiatalkori csavargásaimnak, a bunyónak, amely ugyan egy kicsit ismertté tette a nevemet, de amely egy évtizedre távoltartott ettől a vidéktől, ahol születtem s ahol mindig is élni kívántam. Akkori életemben a legjobban az döbbentett meg, hogy nem tudok beleilleszkedni egy másik nyelvi világba. Az tulajdonképpen még imponált is, hogy a telefonszerelői suli, később a katonaság és a sportolás révén jól megtanultam szlovákul és csehül beszélni, de amikor a feleségem családjával és kiterjedt rokonságával együtt kellett élnem, reggel, éjszaka, a vécé és a fürdőszoba előtt várakozva, hamarosan rádöbbentem, hogy erre képtelen vagyok. Ma már tudom, hogy legbelül nem is akartam. Szerettem azt a lányt, ragaszkodása és rajongása roppant hízelgett
