Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - Bereck József: Végső visszaszámolás (elbeszélés]

837

ifjúi hiúságomnak; az ő szorgalmazta egybekelésünk az én érzéseimet is olyan szintre transzponálta, ami akkori véleményem szerint működtetni tudhatott volna egy fiatalos házassági kapcsolatot. De valami belső kényszertől vezérelve, ami az ő számára csupán „a bunyós természetes agresszivitása” volt, folyton kiéleztem a köztem és fajtája közti valós vagy képzelt különbözőségeket. így a házasságunknak tulajdonképpen az tett be, amitől közös életünk helyrerázódását vártuk: másfél évig náluk, a szüleivel egy fedél alatt laktunk. Itt fertőződhettünk meg fokozatosan valami ellentétes, egymást érthetetlenül kizáró dolgokkal, mert amikor kivívtuk az I. ligát s én a nagyobbra cserélés ígéretével kaptam egy helyes kis garzonlakást, már nem ragadott magával bennünket a „fészekrakás őrülete”. Valami átmenetiség lengte be akkori létezésünket; azért persze berendezkedtünk, csinos holmikkal, a bunyó ment, válogatott kerettag lettem, külföldi versenyekre is jártam, meg edzőtáborokba.

Hát igen, az edzőtáborozások... Egy ilyen háromhetes távollétem alatt a feleségem elvetette a gyermekünket. Nekem úgy mondta, hogy spontán vesztése volt, de megtudtam, hogy ez nem igaz. Nem, nem mintha szaglásztam volna utána, az élet maga is összehozza a balhét. Ez is kitudódott, tisztára hülye módon. A szokásos vizsgálat alkalmával a sportdokink jegyezte meg, nem sokkal később, csak úgy, mellékesen, hogy tulajdonképpen miért nem akarunk gyereket, jobb azon mindjárt túllenni. Nem mintha az idők során a magamfajtának hülyére piifölnék a fejét a szorítóban, de hát mégis ... Még jó, hogy ültem, amikor su‘a magyarázkodásomra azt mondta, hogy fölösleges finomkodnom, szabályos küret volt az, véletlenül éppen ott járt a nőgyógyászaton. Később persze a fe-eségem is bevallotta, de addigra már megfagyott körülöttünk a levegő, őrült kicsi lett a garzon. Sírt-rítt, hogy ő nem hagyja olyan fiatalon szétesni a figuráját, nézzem csak meg az anyját, mi lett belőle az első gyerek után, márpedig ő ugyanaz a testalkat, satöbbi.

De hát Péter, magát ökölvívóként is nyilván sarokba szorították néha, szólalt meg váratlanul a Főnök, akiről önkéntelen kitárulkozásom közben tulajdonképpen elkönyveltem, hogy edzett lelki szemétláda: hallgat, hallgat, az elsuhanó tájat figyeli, együttérzően közbebólint, de az esze máshol jár ... Nyilván tudta, hogyan kell kimászni, már úgy értem, méltósággal, az ilyen slamasztikából. Nem tudom, hányadik utunk volt ez, természetesen a hosszabbak közül, közbeszólása megzavart, akár egy váratlan szurka, amit a félkaros fedezék mögül röppent ki valaki, így hát zavaromban nekem se futotta nagyobb „bölcsességre”, mint hogy a szorítókötelek között azért teljesen más.

Elhallgattunk, nem folytattuk, de ettől kezdve Péternek kezdett szólítani; olyan komoly hangsúlyt tudott adni ennek a hétköznapi névnek, hogy néha önkéntelenül körülnéztem: rólam van szó egyáltalán? Persze örültem neki, de a szívemnek kedvesen igazán Csöpi tudta kiejteni ezt a nevet, ez a kis béka, ez az aranyos csöcsű kis senki... A munkatöltetéhez természetesen semmi közöm, nem az én dolgom, de azt nem lehet nem észrevenni, hogy elképesztő odaadással látja el a gépelő és sokszorosító kisasszony, a telefon- és telexkezelő, a posta- és büféküldönc, a párt, szakszervezeti szolidoritási és egyéb bélyegilletékek beszedőjének és még nem tudom én, hogy mi mindennek a szerepkörét. Kislányosan csengő, fényes, eleven hangjába a legváratlanabbul mutáló kamaszfiúk mélyfekvésű tónusai, vagy gazdag tapasztalaté szabados asz- szonyok erotikus érdessége vegyült. Péter — szokott leszökdelni sedre szertelenséggel az emeleti lépcsőről, Pééter — beviharzani a sofőrök várakozójába, Péééter — belefészkélődni a Főnök hanghordozásába, majd pillanatnyi kacér kivárás után egyszerűen lebácsizni, amivel ugyan nem hagytam magam provokálni, de olykor-olykor azt sem tartottam kizártnak, hogy a rám szakadt