Irodalmi Szemle, 1985
1985/9 - ÉLŐ MÚLT - Varga Erzsébet: Sáfáry László
Legalább ilyen tragikus a felső-tiszai tutajosok sorsa is, akik munka nélkül maradtak, mert a határok lezárása miatt nem úsztathatnak fát a Tiszán: A háborút és békét a nagyurak csinálták, nem tudjuk, ki parancsolta nekik. Nekünk a tél parancsol, hogy nyáron fát úsztassunk a Tiszán. Most nem lehet, mert a fának is kéne útlevél. Nagy baj lesz ebből, mert nekünk a tél parancsol, hogy nyáron fát úsztassunk a Tiszán. (Tutajosok) Pusztán az idézett versek alapján is látható, hogy Sáfáry második kötetében, a Ver- hovinában az epikus elemek kerülnek túlsúlyba. A költemények legszembetűnőbb jellemzője — a már említett kontrasztos megoldáson kívül — a gondolatritmus. Sáfáry nemegyszer — pl. az imént idézett Tutajosokban is — az egyszerű kárpátaljai nép nyelvén szólal meg, tudatosan elhanyagolva a hagyományos költői stílus kellékeit. A metaforikus kifejezések közül mindenekelőtt a megszemélyesítést, a perszonifikációt alkalmazza (a Tutajosokban azonban ez is csak egyszer fordul elő: „Nekünk a tél parancsol”). Az elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy a Verhovina elsősorban eszmei szempontból jelent fejlődést az első Sáfáry-kötethez képest. A Lendületben még megtalálhatók a költő magányára vonatkozó utalások, az új kötetben viszont már tagadja az elefántcsonttornyok létezését, illetve létjogosultságát. A Fábry által is pozitívan értékelt Diák című versében az ifjúmunkással való rokonságáról vall, s az 1932-ben (tehát már a Lendület megjelenése után) írt, kötetben ki nem adott Van sok ellenségem című versében azt is megemlíti, hogy vannak elvtársai. Hogy a forradalmi költő szerepét tudatosan és öntudatosan vállalja, arról egyebek között a Vers című költeménye tanúskodik, melyben azokat a költőket ítéli meg és gúnyolja ki, akik forradalmároknak vallják ugyan magukat, ám drága szivarral a kezükben, kávéházban üldögélve keresgélik a rímeket „forradalmi” költeményeikhez: ... bátor, ... átor, . . . átor, .. . agitátor . .. A forradalmi költő rímeket keresgél. A költészet nehéz ügy, nehéz. Zörgessetek be a kávéház ablakán! Ö, jaj! Szóljatok neki gyorsan, proletárok! Drága szivarja mindjárt a körmére ég! A szülőföld szociális problémái egyébként a Rozzant szekerek, a Verhovina, az Árverés, a Tutajosok című verseiben fogalmazódnak meg a legnyilvánvalóbban, a legdirektebb módon. Sáfáry fokozatosan ráébred, hogy az ő korában, amikor tömegek éheznek, nincs szükség a valóságot eltakaró-meghamisító-megszépítő csendéletekre: a Verhovina nyomorgó népét csak a „frissen vágott botok” és a „kikalapált kaszák” (Dózsa György seregének a fegyverei) válthatják meg (Kemények vagyunk). A Bimbó kinyílik című költeményében a szociális valóság ábrázolásától fokozatosan a forradalmi harc gondolatáig halad, illetve vezeti olvasóját. Szokásához híven ezúttal is természeti képből indul ki, a korabeli nyomasztó társadalmi valóság azonban már a harmadik verssorban megjelenik: Bimbó kinyílik, virág lehullik, és egyre súlyosabb az életünk. A természeti kép funkciós, itt mindenekelőtt az idő múlását hivatott érzékeltetni, mert ezzel párhuzamosan súlyosbodik a kizsákmányolt tömegek élete. A továbbiakban a tér-
